Tisza Kata megszólalt Magyar Péterről: A felsejlő nőgyűlölet sajnos nem nyelvbotlás

A coachként is dolgozó neves magyar író, Tisza Kata kedden hosszú idő után egy közéleti poszttal jelentkezett a Facebook-oldalán, melyben először szólal meg az elmúlt hónapok eseményeiről – vette észre a Nyugati Fény.

Tisza Kata írását változtatás nélkül idézzük a közösségi oldaláról:

Csendre vágyom, egyre inkább, azonban azt is érzem, hogy nem lehet szó nélkül hagyni bizonyos dolgokat, történéseket, amelyek körülvesznek, mert a csöndet, még ha vágyom is, esetenként gyávaságnak érzem, ami a megtörésére késztet.

Nincs nagy kedvem politikával foglalkozni, azonban nem foglalkozni vele is már politika, szóval mégsem lehet kimaradni, amikor az erőszak olyan éles, hogy a közöny még élesebbként hat.

Zsigerszinten érzékelem azt a nihilt és azt a változás iránti vágyat, amely minden oldalon életre tudta hívni a most alakuló politikai jelenséget, sőt, olyannyira érzem, hogy a magam részéről is igen nagyon szeretnék hinni valami újban és változásban, mert hinni fontos és hinni jó. Ezért az érzésért sok mindent be lehet áldozni, mondván, hogy semmi és senki sem tökéletes, de akár azt is, hogy már minden mindegy, csak történjen valami! Ebben a vágyban nagy erő van, pontosan így születnek nagy álszerelmek, elvakultságok, projekciók, hogy adott a nihil, az űr, a kiábrándultság, és akkor végre feltűnik valaki a láthatáron, nyilván szeretnénk elhinni, hogy ő más. Ez annyira emberi, annyira érthető, és annyira azonosulható érzés.

De aztán egyre közelebb jön, és ez a szép, tiszta vágy ütközni kezd a valósággal, ami persze ütött-kopott, és még ezzel sincsen baj. Tévedni lehet, sőt, szükséges és fontos és kell is, mert abból is lehet építkezni. De mégis valami olyan kognitív disszonanciával szemlélem ezt a vágyat, hogy már egyre nehezebb nem tudomást venni a vágyat széttörő realitásról.

Egyrészt nem lehet ugyanazzal a retorikával újat teremteni, olyan retorikával, ami azonos azzal, mint amit le szeretne váltani, mert akkor ez így nem progresszió, hanem csupán ördögi kör lesz, valamiféle ismétlődés, nem emelkedés mégsem.

Lehet azt mondani, hogy valakinek rossz mondatok hagyták el a száját, véletlenül. És persze, mind mondunk néha rossz mondatokat. Ugyanakkor a nyelv leképezi a gondolkodást, és kirajzol valamiféle mindsetet a háttérben. A felsejlő nőgyűlölet pedig sajnos nem nyelvbotlás csupán, hanem egy mélymegvető, egyenlőtlenséget sejtető, frusztrációra valló attitűd, ami önmagában bántalmazás.

Persze, kinek nincs elege a bántalmazás fogalmából, amikor mindenki bántalmaz már mindenkit, erodált a kifejezés, nincs tehát itt semmi látnivaló. De azért én mégis valaki olyat szeretnék, aki nem ugyanazt folytatja és adja vissza, amibe már éppen, hogy belefulladunk, hanem valaki olyat, aki ezt a lábszagos retorikát elsőként hagyja abba! Valaki olyat, aki bízik annyira magában, hogy nem az ellenfele (és általa a teljes politikai közösségének) lenyomásával akar felemelkedni. Aki leképezi önmagával, a személyiségével, a viselkedésével, a szóhasználatával a változást, tehát azt az integrációt, amit elad. Valaki olyat vizionálok, aki képes olyan nyelvi intellektussal és eleganciával fogalmazni, hogy elmondja, amit akar, de mégsem személyeskedik, és nem bántalmaz, és nem rombol, hanem tisztán játszik, józan felnőtt módjára, egyenrangú partneri viszonyulással. Az az ember magában fogja hordozni a valódi változást, nem csak beszélni fog róla, hanem megvalósítja.

Másrészt jól hangzik a gyermekvédelemért tüntetni, és fontos is, és legitim is, csak éppen olyasvalakitől, aki maga bizonyos akcióival éppen a tulajdon gyerekeinek árt, illetve más, önként kiszolgáltatott gyerekeit használja kampánycélra, az újra disszonanciát kelt bennem, visszás. Márpedig hinni akarok, szeretnék hinni, mindent beletennék ebbe a hitbe, de nehezen tudok, nem megy, mert megakasztanak olyan részletek, mik hiteltelenítik ezt. És persze rosszul fog járni, aki nem hisz semmiben, se abban, ami van, sem abban, ami nincs, sem abban, ami lehetne, mert totálisan marginalizálódik és egyedül marad, illúziótlanul, de hát mit tegyen, ha a vágya mellett, még józan is, és zsigerszinten érzékeli az ellentmondásokat?

Önmagában az az állítás, hogy valami nemfidesz, vagy nemellenzék, sajnos nem elég, mert a nemben csak a rombolás van, és hiányzik az építés. Az építés egy retorikailag tiszta, tisztelettudó és logikailag többnyire konzisztens kommunikációból jöhet létre. Erre én most még várok, és ezt őszintén sajnálom.

Azért is sajnálom, mert a Tisza, mint név, elég jól működhetne. Petőfi is megénekelte, van benne vadság, áradás, meg egy lágyabb, szelídebb virágzás lehetősége is. És van benne politikai nosztalgia, egy egykori erő, amire rá lehet dőlni, meg van benne fricska is, hiszen a jelen uralomnak politikai idoljára is utal a név, és ki is sajátítja, de mindeközben ártatlan, mert csupán egy folyó, meg mozaikszó, szóval sodró és magával ragadó is lehetne, egy politikai folytonosság, de mégiscsak a progresszió ígérete. De azt hiszem, az öreg s a fiatal Tisza meg az egykori Szabadelvű Párt ezt mégsem egészen így képzelte.

Az ellenazonosulás maga még nem vall politikai autonómiára, csupán egy erős elrugaszkodásra a meglévő hatalmi és ellenzéki erőktől, ugyanakkor mégiscsak ugyanazt használja referenciának, ugyanahhoz viszonyít, ahhoz nyúl vissza, hasonlítgat, minősít, torzít és abuzál, így végül is kamaszlázadás. Ami persze nem lebecsülendő egyáltalán, hiszen óriási erőket mozdít meg.

Nem tudom mi merre tart, de azt igen, hogy amíg az identitás alapját a tagadás határozza meg elsődlegesen, addig az még csak rombol, és nem épít. Ugyanakkor ez rendkívül fontos etap, iszonyúan ránk fér a lefagyott gyermeki tehetetlenség állapotából a kamaszkor dühe, ami azt képes mondani, hogy nem, ezt nem kérem, és szétver maga körül mindent, ami diszfunkcionális, hatalmat és ellenzéket is beleértve. Az autonómia viszont az első valós, felnőtt önreflexióval indul: miért felelek én, és hogyan változtatok?

Elsősorban belátom, hogy részét képeztem az abuzív kultúrának magam is, másodsorban pedig ezt nem folytatom. A kettő közt végbe kell mennie valamiféle katarzisnak. Leállok tehát a gyakorlattal, amely részét képezi jelenleg is az abuzív kultúrának, amit leépíteni és újjáépíteni akarok. Emberszámba veszem az ellenfeleimet is, és emberi hangon szólok róluk és hozzájuk. Új kultúrát teremtek, új retorikát, ami azt jelenti, hogy érzelmileg és tudatilag is ki kell lépnem, ahonnan kiléptem, ami egyelőre csak fizikailag történt meg. Első lépésnek ez rengeteg. További lépésnek azonban ennél már több szükséges.

(fotó: Reviczky Zsolt)

forrás