“Betegen, operáltan színpadon volt, élete utolsó napjáig, és árasztotta magából azt a valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni.
Ezt főleg mi tudjuk, színházának tagjai, akik a nézőtér függönyrésein vagy az ügyelői hangszórókon át sok száz alkalommal hallgattuk műsorait.
A közönség itt nem egyszerűen nevetett, vagy kacagott, vagy tapsolt, mint bármelyik színházban, ahol sikeres előadásokat játszottak, hanem röhögött, ordított és hahotázott – a nézőtérről olyan hangok jöttek ki, mint a hullámvasútról, szinte kéjesen sikoltoztak a poénok. Ez valóban különleges esemény volt.
Géza kora este jött be a színházba, amikor rendszerint még más, szintén sikeres komédiákat játszottunk. A közönség nevetett.
Ő is hallotta, s azt kérdezte:
– Megy még a híradó?
– Igen.
A főműsor a Hofi volt.
Ezeknek a műsoroknak a hangulatát sehol sem tapasztaltam, s nem is fogom soha. Színházát magával vitte. Ott van, ahol ő.
Tudta a saját értékeit. Tudta, hogy zseni. S mivel valóban az volt, ez nem valami felpüffedt gőgöt jelentett számára, hanem szerény, szorgalmas alázatot.
Hiúság nélkül nincs színész, hiszen meg akarja magát mutatni. Géza is megmutatta magát – de csak a színpadon.”
Hofi Géza emlékére…
1936.07.02 – 2002.04.10.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
