A minap sodródtam a tömeggel az újpesti piacon. Pár méterrel előttem egy idős házaspár haladt: az asszony hevesen kiabált, míg a férje némán, két bottal, megpakolt táskákkal görnyedve követte őt. Lassan lépegetett, miközben felesége fáradtan és mérgesen mondogatta: „Soha többet nem jössz velem vásárolni! Nem csinálom ezt tovább, elegem van! Otthon maradsz, megértetted?”
Az egész helyzetet látva feszültségteli jelenetnek tűnt. Mi történhetett, ami ennyire kiborította az idős asszonyt? Alig telt el pár másodperc, és jött is a válasz, mely mindent megváltoztatott. A férfi halkan, de határozottan így szólt: „Megmondtam, hogy amíg én élek, te nem cipekedsz, és kész!”
A hölgy ekkor meghatottan nézett férjére – olyan szeretettel, amit ritkán látni. Az érzelmekkel teli pillanat után pedig újra kirobbant belőle: „ADD MÁR IDE azt az átkozott szatyrot…”
Ez a jelenet szívbemarkoló és elgondolkodtató. Mind hajtjuk magunkat, dolgozunk, anyagi javakat halmozunk, de talán életünk alkonyán csak ennyire vágyunk: valakire, aki feltétel nélkül szeret minket, és akire mi is ugyanígy tudunk nézni. Valakire, aki nem csak a csendes társa az életünknek, hanem a hősünk is.
Oszd meg ezt a történetet, ha úgy érzed, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
