Tartja magát az a legenda, hogy Orbán Viktor milyen bátor volt, és megelőzte a korát, amikor 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén követelte a szovjet csapatok kivonását Magyarországról.
Például Cserhalmi György megelőzte… Ráadásul a kivonulás Orbán beszéde előtt közel két hónappal már megkezdődött.
Akkor tegyünk rendbe ezt is!
1989. április 25. és május 28. között – tehát Orbán június 16-ai beszédét megelőzve – már megkezdődött a részleges csapatkivonás. Elhagyta Magyarországot a veszprémi 13. harckocsizó gárda-hadosztály 10 400 katona, közel 300 harckocsi, 150 páncélozott harcjármű, valamint a szárazföldi tüzérségi technika 90%-
a). Sárbogárdról és Debrecenből is kivonták a szovjet alakulatokat, de mindkét helyőrségbe telepítettek katonákat a Nyugat-Dunántúlról.
Március végén Gorbacsov és Grósz Károly elvi megállapodást kötött a részleges csapatkivonás folytatásáról. Május 16-án az MSZMP Politikai Bizottsága arról tanácskozott, hogy a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete következő ülésén terjesszék elő a Magyarországon állomásozó szovjet haderő kivonásának ügyét.
Grósz és Nyers Rezső a július 24–25-i moszkvai látogatásukon kérték a márciusi megállapodás megerősítését és a szovjet katonai létszám további csökkentését szorgalmazták, amivel a szovjet vezetés is egyetértett.
1989. március 15-én országszerte tüntetések zajlottak, Budapesten a Magyar Televízió székházánál Cserhalmi György mondta el a több tízezres tömegnek a számos ellenzéki szervezet által megfogalmazott 12 pontot, melynek 9. követelése a következő volt: “Semleges, független Magyarországot. Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék a magyar ünnepek sorából november 7-ét.”
Tehát amikor Orbán a szovjet csapatok kivonását követelte, az már hónapokkal korábban megkezdődött, sőt, a követelés már Orbán előtt három hónappal, a márciusi nemzeti ünnepen elhangzott.
Orbán tehát nem bátor volt, hanem úgy tett, mintha neki jutott volna eszébe a szovjet katonák hazaküldése.
Utóirat:
A teljes kivonulás gondolata 1989. október 14-én merült fel hivatalosan, amikor Georgij Sahnazarov, Gorbacsov közeli munkatársa és tanácsadója azt javasolta, hogy Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról az összes szovjet katonát hívják vissza, mert „az ezekben az országokban állomásozó egységek katonai jelentősége jelen körülmények között csekély. (…) Lényegében az ellenzéki erők elrettentésére szolgáltak, ami mostanra tárgytalanná vált.” A szakértő hozzátette, hogy az új lengyel és magyar kormány hamarosan követelni fogja a teljes csapatkivonást, amit jobb lesz megelőzni.
Németh Miklós magyar és Nyikolaj Rizskov szovjet miniszterelnök 1990. január 9-én Szófiában, a KGST 45. ülésszakán elvi megállapodást kötött a teljes csapatkivonás ütemtervéről. További egyeztetések után, február 1-jén kezdődtek meg Budapesten a kivonulásról szóló tárgyalások Somogyi Ferenc külügyminisztériumi államtitkár és Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes vezetésével. A hosszú tárgyalássorozat végén 1990. március 10-én Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter által Moszkvában aláírt egyezmény szerint a szovjet hadsereg 1991. június 30-áig kivonja Magyarországról a teljes személyi állományt, a szovjet állampolgárságú polgári személyeket, valamint elszállítja a fegyverzetet, a harci technikát és az anyagi eszközöket. A megbeszélések utolsó szakaszában megfigyelőként részt vett a választásokra készülő, országos listát állító pártok képviseletében Demszky Gábor (SZDSZ), Kósa Lajos (Fidesz) és Raffay Ernő (MDF) is.
A záhonyi közúti Tisza-hídon távozott az utolsó katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15.01-kor civilben, diplomata útlevéllel, fekete Volga 3102 típusú autóban. Ekkor már Antall József a miniszterelnök.
Orbán beszéde ettől függetlenül jó volt, ha nem is övé a kivonulás követelésének érdeme. Sajnálatos továbbá, hogy minden akkori elvét sutba dobta.
Csak, hogy mindenki értse, akit érdekel.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
