Egész életemben keményen dolgoztam, hogy megteremtsem a nyugodt öregkor feltételeit. A férjemmel, Józseffel közösen építettük fel ezt az otthont, amely tele van emlékekkel és értékes családi örökségekkel. Sajnos József két éve meghalt, és egyedül maradtam a lakásban.
A gyász után magányosnak éreztem magam. A fiam, András jött az ötletével:
– Anya, miért élnél egyedül ebben a nagy lakásban? Költözzünk hozzád. Nekünk is könnyebb lenne, és te sem lennél magányos.
Egy döntés, amit hamar megbántam
Beleegyeztem, mert úgy gondoltam, talán a család közelsége segít feldolgozni a férjem elvesztését. András, a felesége Anna, és a három gyerekük költöztek be hozzám. Azt hittem, boldogságot hoznak a házba, de hamar rájöttem, hogy az életem rémálommá vált.
A gyerekek teljesen neveletlenek voltak. Egész nap kiabáltak, veszekedtek, és ha nem figyeltem rájuk folyamatosan, pillanatok alatt tönkretették volna a házat. Egyszer például teljesen összefirkálták a nappali falát, és amikor rászóltam Annára, hogy szóljon rájuk, csak vállat vont:
– Gyerekek, mit vársz?
Az este folyamán azonban megtörtént az utolsó csepp a pohárban. A gyerekek játék közben ledöntöttek egy régi, antik tálat, amelyet még a nagymamámtól kaptam. Ez az emlék felbecsülhetetlen értéket képviselt számomra. Amikor láttam a darabokra tört tálat, dühömben Annához fordultam:
– Legalább egy szót szólhatnál nekik! Ez egy családi ereklye volt!
Anna azonban csak kinevetett:
– Ugyan már, csak egy ócska kacat volt. Mit számít?
Ekkor András közbelépett – nem, hogy megvédett volna, inkább Annának adott igazat:
– Anya, ne túlozz már. Inkább együnk, mit főztél?
Ez a reakció rádöbbentett, hogy engem itt semmibe vesznek. Egyetlen emberként éreztem magam a saját házamban, aki bármilyen felelősséget visel. Elsírtam magam.
Aznap este, amikor mindenki elcsendesedett, bejelentettem a döntésemet:
– Egy órára elmegyek. Mire visszajövök, tűnjetek el a lakásomból.
Ezt nem hirtelen felindulásból mondtam, hanem egy hosszú, fájdalmas felismerés után. A Balatonra is tőlem kértek kölcsön pénzt a nyaralásukra, amit azóta sem fizettek vissza, miközben én vigyáztam a gyerekeikre. És amikor én kórházba kellett menjek, alig tudtam járni, egyikük sem volt hajlandó elkísérni – de a nyaralásukra rögtön szabadságot vettek ki.
A következmények
András és Anna összepakolt, és albérletbe költöztek, de azóta a család nagy része haragszik rám. A testvérem például azt mondta:
– Hogy tehetted ezt? Az unokáidat is kizártad az életedből.
Tényleg én vagyok a hibás?
Egész életemben dolgoztam, hogy most, az idősebb éveimben megérdemelt pihenésem legyen. A fiam felnőtt ember, neki kell felelősséget vállalnia a saját családjáért. Én csak egy kis nyugalmat szeretnék, hogy békében élhessem le az életem hátralévő részét.
Tényleg én lennék a rossz, amiért a saját nyugalmamat választottam?
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
