Mina hazatalált – egy különös utazás története
Egy szokásos hétköznap reggel volt, amikor felszálltam a vonatra. Alig voltak páran a kocsiban, de a szemem megakadt egy férfin, aki az ablak mellett ült, az ölében egy apró kiscicával. A cica mozdulatlanul feküdt a mellkasán, úgy tűnt, mélyen alszik, vagy talán csak nyugodt. A férfi szemében fáradtság ült, mégis volt benne valami különös béke.
Leültem nem messze tőle. Egy ideig csak csendben néztük a tájat. Aztán megszólalt. Nem kérdeztem semmit, mégis elkezdett mesélni.
– Tegnap este találtam – mondta halkan, a cicára pillantva. – Egy padon kuporgott, reszketett. Mellette egy cetli hevert. Gyermekbetűkkel írták rá: „Ha megtalálod Minát, kérlek, vigyázz rá, amíg visszajön hozzánk.” Mellette egy telefonszám.
A hangja elcsuklott, de folytatta:
– Felhívtam. Egy nő vette fel. A hangja remegett. Elmondta, hogy a kislánya minden este sír a cica után. Mina akkor szökött meg, amikor egy pillanatra nyitva maradt az ajtó. Napokig keresték, hiába. Aztán a kislány – Emma – azt mondta, ha nem találják meg, akkor talán valaki más igen… és megkéri, hogy vigyázzon rá.
A férfi elfordult, és kinézett az ablakon. A szeme megtelt könnyel, de nem törölte le őket.
– Azt mondták, ma délig ott lesznek, ahol mindig – annál a padnál. A kislány azóta nem mosolygott, amióta Mina eltűnt.
A következő megállónál leszállt. Valami azt súgta, menjek vele. Meg sem kérdezte, de elfogadta a társaságom. Együtt gyalogoltunk el egy elágazáshoz, ahol egy nagy, öreg gesztenyefa állt. Ott várt egy fiatal nő, kézen fogva egy kislányt. A gyermek arcán mély szomorúság ült, a szemei karikásak voltak, de amint meglátta a cicát…
– Mina! – kiáltotta, és a hangja megtörte a körülöttünk lévő csendet.
A kislány rohanni kezdett, Mina pedig – mintha megérezte volna – hirtelen felébredt, kiugrott a férfi karjából, és egyenesen a gyermek ölébe szaladt.
Az anya odalépett a férfihoz. A hangja halk volt, de szívből jött:
– Nem tudom, ki maga… de köszönöm. Köszönöm, hogy melegen tartotta. Hogy nem hagyta magára.
A férfi csak elmosolyodott. Nem mondott semmit. Megfordult, és elindult a másik irányba. Nem várt hálát, nem kért cserébe semmit. Talán csak egy pillanatnyi békét.
Én ott maradtam. Néztem, ahogy elsétál a járdán. Fáradt volt, de mégis könnyed. Mintha a vállán cipelt teher, amit addig egyedül hordott, most egy kicsit könnyebb lett volna. Egy gyermek mosolya és egy doromboló cica révén.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
