Amikor a lányom hatéves volt, elveszítettem a feleségemet – egy fájdalmat, amely örökre megjelölt. A temetésen megfogadtam, hogy az életemet a lányunk nevelésének szentelem, és minden szeretetet és gondoskodást megadok neki, amire szüksége van.
Odaadó apa voltam, minden energiámat neki szenteltem. Intelligens, tisztelettudó és kedves lánnyá cseperedett, aki mindig készen állt segíteni, szorgalmasan tanult, és rendben tartotta a házat.
Aztán egy nap találkozott egy fiatalemberrel. Bemutatta nekem, és ő komoly, művelt, kedves fiúnak tűnt, aki törődött a lányom boldogságával. Amikor elmondták, hogy összeházasodnak, és velem együtt szeretnének élni, hatalmas öröm töltött el.
Azonban az esküvő után a dolgok megváltoztak. A vejem távolságtartóvá vált, gyakran mogorva volt, néha még agresszív is velem szemben. Próbáltam nem hagyni, hogy ez befolyásolja az életemet, a lányom érdekében.
Egy idő után azt javasolták, hogy adjam el a házat, és vegyünk egy újat a városban. Elfogadtam, de volt egy feltételem: az új lakás az én nevemen legyen, hogy biztos legyek benne, időskoromban nem kerülök az utcára. Megígértem, hogy ha már nem leszek, a lakás az övék lesz.
A vejem dühkitörést kapott, és azzal vádolt, hogy fösvény és bizalmatlan vagyok. A reakciója ellenére kitartottam az álláspontom mellett. Nem sokkal később a lányom és ő elköltöztek, magamra hagyva engem.
Azt hittem, csak büszkeségi kérdés, és az idő majd megoldja, de hónapok teltek el, és nem hallottam róluk. Azt hittem, a születésnapomat soha nem fogja elfelejteni.
A 60. születésnapomra úgy készültem, mintha látogatóba jönne. Elkészítettem a kedvenc ételeit, rendbe szedtem magam, és vártam. Minden apró zaj reménnyel töltött el, hogy ő az. De a nap eltelt anélkül, hogy bármi jelet adott volna. Végül eltettem az ételt, átöltöztem, és könnyekkel a szememben lefeküdtem aludni.
Azóta azon tűnődöm: vajon akaratlanul is megbántottam, vagy talán már nincs akkora jelentősége az életemnek az ő életében?
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
