A férjem meghalt egy balesetben, de sosem láttam a holttestét – Egy nap meghallottam a hangját a kislányunk szobájából
A gyász néha becsapja az elmét… De ez? Ez valóságos volt. Adél pontosan felismerte a férje hangját, és az imént hallotta – a kislányuk szobájából. Jeges rémület futott végig a gerincén. Bence két éve halott volt.
Akkor mégis ki – vagy mi – beszélt az ő hangján?
Amikor belépett a szobába, megbénult a döbbenettől…
A nevem Adél, harmincéves vagyok, és az életem egy érzelmi hullámvasút. Két évvel ezelőtt a férjem, Bence meghalt egy autóbalesetben. Akkor nyolc hónapos terhes voltam a kislányunkkal, Hannával.
Egyik pillanatban még virágokat festettem a babaszoba falára, és boldogan tervezgettem a jövőnket. A következőben megcsörrent a telefonom, és egy hívás darabokra törte a világomat.
Emlékszem arra a pillanatra, mintha tegnap történt volna. A festékes ecset kihullott a kezemből, és egy hosszú, rózsaszín csíkot hagyott maga után a falon.
– Adél kisasszony? – a telefonban hallott hang lágy volt, gyakorlatias. – Itt Varga főtörzs…
– Igen? – A kezem ösztönösen a gömbölyödő hasamra simult. Hanna megrúgott. Mintha megérezte volna a félelmemet.
– Baleset történt. A férje…
– Nem… – suttogtam. – Ne, kérem…
Azt mondták, a baleset olyan súlyos volt, hogy jobb, ha nem látom a holttestet.
Soha nem tudtam elbúcsúzni. Nem volt semmi, csak egy zárt koporsó a temetésen.
A gyászolók között édesanyám megfogta a kezemet, miközben zokogtam.
– Adél, kicsim… erősnek kell maradnod. A kislányod miatt.
– Hogyan? – zokogtam. – Hogyan csináljam ezt nélküle? Itt kellett volna lennie… A kezében kellett volna tartania őt…
Két év telt el. Próbáltam erős lenni Hanna miatt, de a fájdalom sosem múlt el igazán. Az űr ott volt minden nap.
És aztán… két nappal ezelőtt történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Egy teljesen hétköznapi délután volt. Hanna a szobájában szundikált, én pedig a kanapén olvasgattam. A ház csendes volt. Nyugodt.
Aztán meghallottam.
Egy ablak csukódásának halk zaját. Nem volt hangos – épp csak annyira, hogy felkapjam a fejem. Biztos a szél, gondoltam.
De aztán megdermedtem.
Mert hallottam Bence hangját.
– Mindig szeretni foglak.
Esküszöm, a testem jéggé változott.
Ez nem lehetett egy emlék a fejemben. Nem lehetett hallucináció. TISZTÁN ÉS ÉLETSZERŰEN HALLATSZOTT.
A lélegzetem elakadt, a szívem vadul kalapált.
– Bence? – suttogtam. A hangom remegett. – Drágám… te vagy az?
Nem… nem, nem, nem.
Bence halott volt. Ez nem lehetett igaz.
Aztán megint hallottam.
– Mindig szeretni foglak.
A hang Hanna szobájából jött.
Felugrottam olyan hirtelen, hogy a könyvem a földre esett.
Mi folyik itt?
A lábaim remegtek, a gyomrom görcsbe rándult, ahogy a szoba felé indultam.
– Kérlek… – suttogtam, könnyeim már folytak. – Ha itt vagy…
Kitártam az ajtót.
Hanna mélyen aludt a kiságyában. Apró teste összegömbölyödött, egy plüssmackót szorongatott.
Minden pontosan úgy volt, ahogy hagytam. Semmi mozgás. Az ablak zárva. Sehol egy árnyék.
Akkor hallottam újra.
– Mindig szeretni foglak.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Bence? – a hangom elcsuklott. – Ez valami beteg tréfa? Kérlek… nem bírom ezt…
Térdeim megremegtek, miközben a szoba minden szegletét pásztáztam. Valaminek magyaráznia kellett ezt.
A tekintetem visszasiklott Hannára. Álmában mocorgott, és még szorosabban ölelte a maciját.
Akkor összeállt a kép.
Leroskadtam a kiságy mellé, kezem reszketve nyúlt a plüsshöz.
Megnyomtam.
– Mindig szeretni foglak.
Bence hangja… A maciból szólt.
– Istenem… – zokogtam, ahogy magamhoz szorítottam. – Istenem, Bence…
Egész este a macit néztem. Nem emlékeztem, hogy valaha megvettem volna.
Aztán rájöttem.
Egy hete ünnepeltük Hanna második születésnapját. Az anyósom, Margit hozta ezt a macit.
Azonnal felhívtam őt.
– Adél, drágám! Minden rendben?
Összeszorítottam a macit a kezemben.
– Margit… Tudtad, hogy ez a maci Bence hangját játssza le?
Aztán egy halk, tétova válasz:
– Ó… Szóval végre megszólalt?
Összeszorult a gyomrom.
– Végre?! Margit, mégis mit tettél?
Egy órával később Margit a nappaliban ült velem szemben.
– Csak segíteni akartam.
Ránéztem.
– Segíteni KINEK?
Sóhajtott.
– Hannának. És neked.
Lassan rám nézett, a kezét az enyémre tette.
– Adél… mindig nehéz hallgatni, amikor Hanna megkérdezi, hol van az apukája. És téged is nehéz nézni, ahogy próbálod elmagyarázni neki.
A hangja elcsuklott.
– Bence mindig azt mondta: „Mindig szeretni foglak.” Ezt kivágtam az esküvői videótokból, és belevarrattam a maciba. Csak azt akartam, hogy Hanna tudja… az apukája mindig vele van.
Aznap este Hanna szobájában ültem, néztem, ahogy alszik, a maci az ölében.
Bence sosem láthatta őt… De benne volt a mosolyában. A szemeiben.
Megnyomtam a macit.
– Mindig szeretni foglak.
Könnyek csorogtak le az arcomon.
Megpusziltam Hanna homlokát, és suttogtam:
– Apukád mindig veled lesz, kincsem. Mindig.
És először két év után… nem éreztem magam olyan egyedül.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
