Az atomenergia ugyanis nem úgy működik, hogy valaki talál egy megfelelő teljesítményű szivattyút, odagurítja a Duna-partra, bedugja, aztán mehet tovább a blokk. Minden módosítást meg kell tervezni, modellezni, biztonsági szempontból elemezni, engedélyezni, megépíteni és kipróbálni. Nem a veszélyhelyzet közepén, hanem évekkel korábban.
A paksi mérnökök bizonyára hálásak azért a felismerésért, hogy léteznek előszivattyúk. Valószínűleg azonban nem ez az információ hiányzott az elmúlt nyolc évből, hanem a döntés és a pénz.
A Fideszhez kötődő kommunikáció most azt próbálja sugallni, hogy a kormány szándékosan hagyja leállni az erőművet, miközben egy gyors műszaki fogással folytatni lehetne a termelést. Ez nem felelős kritika, hanem veszélyes szerepjáték.
Egy atomerőműben nincs helye politikai improvizációnak. Nincs olyan, hogy „próbáljuk meg, hátha működik”. A rendszer minden lépését előre meghatározott eljárások, engedélyek és biztonsági korlátok szabályozzák.
A leállítás azért történik, mert az előírások szerint ezen a vízálláson már ez a biztonságos döntés. Nem azért, mert a szakemberek nem tudnak szivattyúról, és nem azért, mert valaki politikai hasznot remél a termeléskiesésből. A kapkodva beépített, nem teljes körűen ellenőrzött megoldás lenne az igazi veszély.
A Duna most benyújtotta az évekkel ezelőtt kiállított számlát
A Tisza-kormány felelőssége most az, hogy megakadályozza az ellátási zavarokat, átláthatóan kezelje az importot, bevonja a hazai tartalékokat, szükség esetén korlátozza a nagyfogyasztást, és világosan tájékoztassa az embereket.
Ezeket a döntéseket lehet bírálni. Sőt, kell is, ha hibáznak. Egy 2018 óta látható infrastrukturális kockázatot azonban három hónap után az új kormány nyakába varrni olyan, mintha valaki tizenhat évig nézné a repedést a gáton, majd az átszakadás pillanatában az új gátőrt hibáztatná, amiért nem épített másikat ebédig.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
