Az olvasókat aligha kell meggyőzni arról, hogy a Sargentini-jelentés úgy többé-kevésbé rendben van, ellenben kíváncsiak lehetünk arra, hogy polgártársaink jelentős részében miért vált ki ez akkora indulatot, felháborodást.
A jelentésnek nem központi eleme a menekültkérdés, s ha a magyar kormány ezt is emeli ki, azt csak jól felfogott érdekében teszi, mert ez a nyerő diskurzus. A kormány narratívája szerint Magyarország szabad ország, nálunk szabad félni a kultúránk és életformánk átalakulásától. Ahol viszont liberális a média és az állami adminisztrációs kultúra, ott nem illik félni a menekültektől, és nem szabad rasszistának látszani a nyilvánosságban. Hol van hát a szabadság? A kormánnyal szimpatizálók szerint nem kérdés, hogy itt, Magyarországon.
A félelemhez való jog is a mai populizmus találmánya. Mondhatjuk tehát, hogy a Sargentini-jelentés nyugat-európai fogadtatása egész más talajra hullik, a populistáknak pedig nem fog tetszeni bárhol is éljenek.
Sorolhatnánk dühöngő polgártársainknak a jelentés Orbán-rendszerrel szembeni kifogásait, például a kormányzati szintre emelt korrupció különböző eseteit. A korrupció létét elismerik, ám, hogy mi a különbség a kormányzati szintű és az egyéni bűnbeesés közt, azt nem fogják, nem akarják majd megérteni. Vitatkozásnak különösebb értelme nincs is mindaddig, míg vitapartnereink nem ismerik el, hogy számukra nagyobb veszélyforrás Orbán Viktor, mint több ezer migráns. Márpedig ezt nem fogják elismerni.
Fotó: Ivándi-Szabó Balázs
Az alkotmányos rendszer átalakítása – melyet a jelentés kifogásol – csak több lépcső után érezteti hatását a hétköznapi életre, amiként a bírósággal is mikor találkozik valaki? Milyen kifinomultnak, tájékozottnak, tanultnak és sok szabadidővel rendelkezőnek kell lennie annak, aki például azon az alaptörvényi szövegen felháborodik, hogy az államnak csak törekednie kell és nem garantálnia bizonyos dolgokat, vagy a közigazgatási bíróság kormány alá rendelése miatt felháborodik, netán még lép is valamit.
A véleménynyilvánítás szabadságáról alaposan megoszlanak a vélemények. Nehéz amellett érvelni, hogy nincs szólásszabadság. S bár már az amerikai első alkotmány-kiegészítésben néhány nagyon okos ember kiszúrta, hogy a véleményszabadság és a sajtószabadság két különböző, ám mégis összefüggő dolog, ennek végiggondolása aligha várható azoktól, akiknek nem ez a szakterületük.
Magyarországon a sajtószabadsággal vannak nagy problémák, s nem a véleményszabadsággal.
(A Sargentini-jelentés is keveri a kettőt, a véleménynyilvánítás szabadságának veszélyéről beszél.)
A vallásszabadsággal is foglalkozik a jelentés, ám kit érdekel Magyarországon a vallás? Az emberek 9 százaléka jár csak hetente templomba, pedig ezt sok vallás kötelezőnek tekinti. A térségben csak a csehek ateistábbak nálunk, a románok, a lengyelek messze aktívabbak. Ebben inkább a nyugati társadalmakhoz tartozunk, s inkább látjuk azt, hogy a kormányzat nyomja a pénzt az egyházakba, mint hogy korlátozná őket. Ha valami zavarhatja a magyarokat, az inkább az iskoláik szekularitásának elvesztése, de az sem annyira, mint a franciákat. A franciák ezért az utcára mennének, mi meg azt mondjuk, nem baj, ha a gyerek kap valami erkölcsi nevelést is, a felekezeti iskolák meg jobbak is, mint az államiak. Zavarja még az is – ha egyáltalán tudja–, hogy a kormány a határainkon kívüli vallásos intézményekbe önti a pénzt, de ez épp ellentéte annak a vádnak, mint hogy a magyar kormány elnyomja a vallást. Nehéz megérteni a Sargentini-jelentést kifogásolók számára, hogy miért baj az, ha az állam vallások és vallások közt különbséget tesz, és nem kezeli ezt értéksemlegesen.
Judith Sargentini holland zöldpárti képviselő, a nevét viselő Sargentini-jelentés vitáján az Európai Parlament plenáris ülésén, Strasbourgban 2018. szeptember 11-én. (MTI/EPA/Patrick Seeger)
A munkavállalói jogok tekintetében pedig nem a kormányt okolják, hanem a kapitalizmusról hiszik azt, hogy az már csak ilyen. Ehhez képest Orbán Viktor kormánya még biztos védi is a magyar embert – vélik –, hisz véd a bevándorlóktól, a bankoktól, a multiktól. (Ez az imázs még tartja magát.) A szocialistákhoz képest, akik nem védték meg semmitől a magyar embert – leszámítva Horn Gyula egyetlen intézkedését, melyben nem engedte, hogy megszűnjön az ingyenes fogászati ellátás –, ez a gárda legalább védeni akar. A szocialisták csak a kapitalizmust adták, meg a Bokros-csomagot. Ők – mármint a fideszesek – támogatják a középosztályi családokat, a népességszaporulatot, a lakáshoz jutás kölcsönfelvételeit. Egyetlen más párt nem tudott e téren eredményt felmutatni.
Szabó Tímea beszéde a Parlamentben, hogy
ki is itt a hazaáruló, még messze nem eldöntött kérdés. Ezt még a magyarok nem hordták ki, nem vitatták meg, de gyanítom, ez azért mindenkit foglalkoztat, mert valami itt mindenki számára bűzlik. Ezért is volt jó ez a beszéd, mert egy közös kiindulási pontra tapintott.
A felsoroltak jól mutatják, hogy míg a társadalom egy része számára napnál világosabb, hogy az Orbán-rendszer szétveri a demokráciát és a demokrácia érték, addig mások számára a demokrácia, melynek nevében a Sargentini-jelentés készült – nem érdekes. Ha valami érdekes, akkor az az, hogy egyáltalán Sargentininek honnan van felhatalmazása arra, hogy beleszóljon a dolgainkba. A többség idehaza ezt nem kérte.
Olyan ez, mintha két különböző időben lévő világ találkozna egymással. Mondjuk, ha a XXI. századi ember visszarepülne a XV. századba, Mátyás király udvarába. Aztán megpróbálná megmagyarázni, hogy nem lehet önkényesen elvenni mások tulajdonát, mire Mátyásnak volna válasza, hogy de hisz csak azokét veszi el, akik a budai Várban elhanyagolják őket. Vagy ha visszamennénk Szent Istvánig, aki üldözte a táltosokat, mi meg azzal érvelnénk, hogy a vallásszabadság nekik is jár. Hogy néznének ránk ezek az uralkodók, és hogy nézne ránk a nép, mely számára a feudalizmus rendben van? Aki uralkodik, az megmondhatja, ki gazdagodjon, ki kapjon birtokot. Hát, ha Orbán Mészáros Lőrincnek ad, mégis mi ezzel a gond? Ilyenformán elkezdjük védeni Mátyás királyainkat, ki jelen esetben Orbán Viktor. Sargentini pedig valami jövőből ide érkező idegen.
S lassan eljutunk egy másik társadalom-lélektani helyzethez, hisz valahol mégiscsak tisztában vagyunk azzal, hogy nem a középkorban élünk, hogy a felettünk állók igen is disznóságokat követnek el, hogy bántanak minket. A Stockholm-szindróma arról szól, hogy az elkövető és az áldozat tartós viszonyában – például egy túszejtéses helyzetben – az áldozat elkezdi megérteni agresszorát. Az elkövető ugyanis nagyon erős figyelmet fordít az áldozatra, és ez a figyelem sokaknak fájdalmasan édes.
Fotó: Facebook/Orbán Viktor
A magyar társadalom egy része ebben a szindrómában van. Nem csak ismeri urait – szemben Sargentinivel, Nüsszellel stb. akit/amit nem ismernek, nem értenek –, hanem meg is van győződve arról, hogy a bántás és kihasználás, jogaink csorbítása, szabadságunk megvágása nem jelenti a megsemmisítésünket. Hisz fogvatartóinknak mégiscsak ránk van szüksége.
A Stockholm-szindróma ismeretében megérthetjük azt, hogy a magyarok nem hülyék, tisztában vannak azzal, s többé-kevésbé érzik, hogy az Orbán-rendszer milyen. Kikérik maguknak, ha valaki ezt el akarja magyarázni nekik, s pláne, ha meg akar védeni tőle. A probléma az, hogy a társadalomnak ez a jelentős része egyszerűen pszichésen is foglyul esett.
forrás: zoom.hu
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
You must be logged in to post a comment Login
Leave a Reply
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
