Túlélőverseny – A közmédia immár a rendszer részévé vált

A csak fideszes tagokból álló Médiatanács azt állapította meg, hogy a koronavírus-járvány idején a közmédia nyerte a hírversenyt. De miért tartották szükségesnek, hogy megdicsérjék a hatalmat kiszolgáló szervezeteket, tehát lényegében önmagukat?

Pusztán szakmai szempontból a kutatásuk lehetne indokolt is, nem kellene manipulációra gondolni. Még az is lehetséges, hogy az adott időszakban az emberek valóban főleg a közmédiából tájékozódtak. Az is tény viszont, hogy a médiahatóságot – és ellenőrző funkcióját – nem lehet kívülállónak tekinteni, amikor ennyire összefonódott a közmédiával. Hiszen például az MTVA vezetőit a Médiatanács elnöke nevezi ki, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. vezérigazgatóját pedig ők jelölik, és a megválasztása ezek után formalitás. Így aztán valóban kérdéses, mennyire képes függetlenül, objektíven megítélni a közmédia működését.

És ez így rendben van?

Egyáltalán nem. Ráadásul Európában az egész MTVA nevű képződmény léte is teljesen megmagyarázhatatlan. Ezt ugyanis egyetlen célból hozták létre: hogy átláthatatlanná tegyék a pénzügyi mozgásokat, és hogy meghiúsítsanak mindenféle demokratikus kontrollt a közszolgálat fölött. Nagyon fontos fejlemény, hogy a közmédia éppen ebben az időszakban kapott a költségvetésből további 20 milliárd forintot a működésre. Így azon már senki sem akad fenn, hogy ez a média a rendszer szerves része. Az már sokkal lényegesebb, hogy az emberek még ennyi idő után is úgy tekintenek rá, mintha megbízható, közszolgálati hírforrás lenne.

Ennek mi lehet a magyarázata?

A Mérték Médiaelemző Központ általában kétévente vizsgálja, hogyan tájékozódnak az emberek, és mennyire bíznak az egyes hírforrásokban. És minden alkalommal meglepődök a saját kutatási eredményünkön, amely szerint az állami médiának még mindig fontos szerepe van a hírfogyasztásban. A közszolgálati híradó a harmadik helyen áll a hírműsorok között, a rádiók közül pedig a leghallgatottabb a Kossuth. Az pedig még inkább meglepő, hogy még a nem Fidesz-szavazók közül is sokan hiteles hírforrásnak tekintik az állami médiát. Ez csak azt jelentheti, hogy a hírfogyasztóknak igen kevés az ismeretük a médiarendszer működéséről, vagyis arról, hogy milyen politikai nyomások és manipulációk közepette igyekszik ellátni feladatait. A tudatos médiafogyasztás – amely főleg az álhírek miatt lényeges – Magyarországon igen alacsony szinten áll. Évtizedekkel ezelőtt berögzült, hogy Híradó egyenlő Magyar Televízió. Tízből kilenc embernek fogalma sincs, mi az az MTVA, ráadásul válsághelyzetben a nézők hajlamosak a megszokott, hagyományos források – vagyis a közmédia – felé fordulni, függetlenül attól, hogy azok már egyáltalán nem közszolgálatik.

Azért a rendszerváltás óta már felnőtt egy-két generáció, nem feltétlenül lenne számukra evidens, hogy a közmédiára hagyatkozzanak.

Válsághelyzetben enyhülnek a máskor meglévő kételyek. Az a közönség, amely nem olyan elszántan kritikus a kormánnyal, bízni akar a kormányban és abban a hírcsatornában, amely a legközvetlenebbül adja vissza a hatalom üzeneteit. Így talál rá a közmédiára. A járvány idején pedig nem is egy aljas kampányról volt szó, de a lényeges információk elsősorban az MTI-hez és a kapcsolt részeihez jutottak el.

Kormány – Orbán Viktor interjúja az m1 televízióban Fotó: Szigetváry Zsolt

Az Alkotmánybíróság lényegében nem látott gondot a sajtó szabadsága ügyében, szerinte érvényesülnek a szabad tájékoztatás és tájékozódás feltételei. Ez helytálló értékelés?

Egészen pontosan az Alkotmánybíróság nem látta bizonyítottnak, hogy a magyar médiában szisztematikusan sérül a sokszínűség és a sajtószabadság. Hivatkoztak a médiatörvényre, amely elvileg biztosítja a sokszínű tájékoztatás lehetőségét. A valóságban azonban láthatjuk, hogy ez nem így van. Elég csak arra emlékeztetni, hogy a legutóbbi választási kampányban éppen a talárosok mondták ki, hogy sérülnek az alapelvek, ha a közmédia egyik reggeli műsorában nem szólalhatnak meg ellenzéki jelöltek. Márpedig ha ilyen alapvető kérdésekben az állami média nem érzi, hol vannak a határok, akkor mindegy, mit írnak bele egy törvénybe. A jelenlegi médiarendszert azzal a hasonlattal lehet a leginkább jellemezni, hogy olyan, mint egy túlélőverseny, ahol nem egyenlők a feltételek. A résztvevők egyik részének a zsákját telepakolják állami pénzből vett zsömlékkel – vagyis reklámokkal –, a többiek meg a mezőn próbálnak gombát szedni, vagyis a túléléshez megszerezni a reklámpiac utolsó morzsáit. Ráadásul állandó fenyegetettségben működnek, amire jó példát jelentenek az Indexnél legutóbb történtek. Ez azt jelzi, hogy a gépezet bármikor bárkire lecsaphat. Miféle sokszínűség ez?

Hogy jutottunk idáig?

A folyamat a rendszerváltás óta tart. A jobboldal már akkor hangosabban, a baloldal pedig csendesebben – szinte stikában – elkezdte mondogatni, hogy igényt tart a médiára. Főleg azt nem nagyon akarták volna, hogy a politika és a média elváljon egymástól. A ’90-es évek elején a médiaháború arról szólt, hogy a konzervatív kormány pozíciókat próbált szerezni a közmédiában és a piacon. Az újságírók jelentős része pedig nem gondolta, hogy ki kellene szolgálniuk bármelyik politikai erőt, vagy állást kellene foglalniuk bármelyik politikai gondolat mentén. Akkor azt tartották a feladatuknak, hogy megteremtsék a nyilvánosságot a párbeszédnek. Csakhogy hamar rá kellett jönniük, hogy sokkal gyorsabban jutnak információkhoz, ha vannak ismerőseik itt-ott-amott, és hogy jobbak a lehetőségeik, ha nem annyira távolságtartók a politikusokkal. A másik oldalon a politika ezt ki is használta, miközben egy pillanatig sem engedte el a médiát, hiszen nélküle nem tudott volna hatalmon maradni. Lényegében minden politikai erő ellenségnek tekintette a médiát, miközben igyekezett is magához édesgetni. Aztán a Fidesz első kormányzása alatt is csonka volt a kuratórium, és a párt már akkor megpróbálta a saját képére formálni a közmédiát. Majd 2008-ban a válság szinte lenullázta a médiapiacot, a külföldi befektetők többsége úgy döntött, távozik. 2010-ben pedig jött a bosszúra éhes Orbán Viktor, aki feltehetően máig úgy gondolja, hogy 2002-ben nagyrészt a média ármánykodása miatt nem tudott kormányon maradni.

Orbán Viktor már 2002-ben javasolta, hogy a két oldal ossza fel a Magyar Televíziót, mire az akkori kormányfő, Medgyessy Péter azt válaszolta, akinek tévé kell, az vegyen magának. Hát vettek.

Akkor valóban senki sem gondolta, hogy ez így lesz, és tényleg vesznek maguknak. Most meg a jobboldal mondja ugyanezt. De mindez világosan mutatja, mennyire tartják a médiát. A magyar politika csak abban tud gondolkodni, hogy nekem legyen médiám. Ha most bármelyik ellenzéki pártnak lenne tévéje, az csak arra lenne jó, hogy tovább mélyítse az árkokat. Miközben azt látjuk, hogy az olyan médium, mint például az Index, amely témaválasztásával, stílusával képes átnyúlni a politikai táborokon, fokozatosan bedarálódik. Ennek volt jellegzetes példája, ami az összes megyei lappal történt. Nem politikai kiadványok voltak, mára pedig a propaganda-gépezet fontos sarokkövei lettek.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, mennyi az újságírók felelőssége ebben?

Erre nehéz válaszolni. Én úgy látom, az újságírók jelentős része könnyen behódol, de azt se felejtsük el, hogy a fogyasztók nagy többsége is kikényszeríti ezt a szekértábor-logikát. Egyre kevésbé fogadják el, ha kedvenc lapjuk nem azt írja, amit elvárnak tőle. Ha ön a 168 Órában most megdicsérné a kormány bármely intézkedését, akkor minden bizonnyal érkeznének vélemények, hogy „mi van, már titeket is megvett a Fidesz?” / Sebes György

forrás