Egy budai kerület kispiacán három, hetven körüli hölgy viháncolta körbe a gyümölcsöspultot. “Győztünk, Julikám! És kétharmaddal! Olyan boldog vagyok!” A boldogságuk valóban őszinte volt. Aztán elindultak a kínai bolt felé, miközben lapos, vágyakozó pillantást vetettek az 1900 forintos körtére. Abból egyikük sem vett.
Néztem utánuk. Egy fővárosi kerületben, ahol egyébként magasan az ellenzék nyert a parlamenti választásokon. Furcsa volt látni a mámoros örömüket, a megelégedettséget, hogy “győztek”. Hogy a világ ismét, negyedszerre is a helyére került. Minden a legnagyobb rendben van, körtét meg végül is nem muszáj enni.
Ugyanilyen furcsa, de ennél már gyomorba vágóbb érzés volt pár órával később olvasni a cikk címében idézett kommentet. Bár már nem mérgezem magam választási cikkek olvasásával, de ez az EU-ról szólt, átfutottam, pár hozzászólást is. Néhányan lemondóan arról elmélkedtek, hogyan “menekítik” ki nyugatra a gyerekeiket, vagy mennek hamarosan ők maguk is. Erre érkezett a válasz, amely teljes terjedelmében így szólt:
Hazátlan. Ezt a szót az elmúlt két napban több ellenzéki szavazó ismerősömtől is hallottam, és jócskán olvastam kommentekben is. Egyébként nem magyar találmány, Romániában használatos a magyar kisebbségre, „bozgor”, ha mond ez még valakinek bármit is… bár a románok már egyszerűen csak „magyart” értenek alatta, de semmiképp sem barátságosan.
Talán nem szabad általánosítani, de a Fidesz újabb kétharmados győzelme után érzésem szerint az ellenzékiek nagyon nagy része érzi hazátlannak magát. Nem csoda, hiszen számtalanszor el is mondták nekik, a fenti kommentelő is: “Ez nem a ti hazátok. Nem tartoztok a nemzethez. Gennyedző seb vagytok. Nem vagytok magyarok.”
Természetesen a kormánypárti szavazók is kaptak hideget-meleget, őket is bántották az ellenzékiek. Nagyon csúnyán. Ha másban nem is, abban talán egyetért az ország, hogy minden idők legocsmányabb, leggyűlölködőbb kampányán vagyunk túl. De a győztes narratíva akkor is ez: a “vesztes” kétmillió nem magyar. Tűnjön el a Föld színéről is.
Hogy ezek az emberek most mit éreznek, azt van aki látja, van, aki nem, és van, akit egyszerűen nem érdekel. De attól még létező érzések ezek. Sokk, reménytelenség, értetlenség, kiútkeresés, apátia. Megalázottság. Hazátlanság.
Azok az emberek, akik soha nem éltek demokráciában, nem is tudják, milyen. A rendszerváltás utáni tíz évből is maximum annyit érzékeltek, hogy a boltokban lehet kapni Persil mosóport meg Mars csokit, és utazni is engedték őket. De aztán szépen, “fű alatt” visszaaraszoltak a megszokotthoz. Újrateremtettek, kitermeltek maguknak egy világot (sokan a gyerekeiket is így nevelték), amelyet ne nevezzünk kádárinak, de sok-sok paramétere hasonló: egy erős vezető, aki megmondja, mit gondoljanak, hogy éljenek, kit gyűlöljenek. Még a “hanyatló nyugat” megnyugtató szlogenje is visszatért.
Egy megszokott, langyos, puhán óvó világ, amelyben aki ügyes és alkalmazkodó, az sokra viheti, aki gazember, az még többre, a többiek pedig vagy reménytelenül kiszolgáltatottak, vagy nagyon jól elvannak a “pofádbefogod-középnyomor-jóvanazúgy” szintjén.
És van a másik Magyarország. Nincsenek kevesen, a nyugaton élőkkel ők is közelítik a 3 milliót. Ők azok, akik elmentek Európába. Vagy szó szerint, vagy lélekben, vagy ezután fognak menni. De a gyerekeiket már mindenképp oda küldik. Szerintük nem hanyatlik a nyugat, az erős vezetőről is más fogalmaik vannak, mint a másik tömbnek, és ezért vagy azért, de ismerik, milyen egy demokrácia.
És nem kedvelik, ha megmondják nekik, hogy éljenek, mit gondoljanak, kit gyűlöljenek. Az ilyesmit maguk szeretnék eldönteni. Persze köztük is vannak ügyeskedők és gazemberek, de azok legalább annak vannak nevezve, amik, senki nem hajbókol előttük, és felelősségre is lehet vonni őket. De mindenekelőtt: ez a tömb nem a “pofádbefogod-középnyomor-jóvanazúgy” tengely mentén képzeli el az életét.
Igen, az uralkodó narratíva szerint az első Magyarország győzött. Ők vannak itthon, a többiek nem. A többiek “hazátlanok”. Talán a szívükben-lelkükben nem így érzik, de a győztesek akkor is ezt üzenik meg nekik nap, mint nap. Egy hazátlannak pedig nincs sok választása: vagy megy, vagy marad, és magába fordul. Műveli a saját kertjét, ahogy annak idején Voltaire javasolta.
Eltűnik innen, vagy elhallgat.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
You must be logged in to post a comment Login
Leave a Reply
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.