Bejelentést tett a Legfőbb Ügyészségen.
Sulyok Tamás volt kommunikációs igazgatója azt állítja, hogy még a Sándor-palotában dolgozott,
amikor két honvédségi pilóta megkereste súlyos repülésbiztonsági aggályokkal kapcsolatban.
A pilóták jelezték felé, hogy komoly rendszerhibák veszélyeztethetik a kormánygépek működését is. Azt mondták, „emberek fognak meghalni”.
Szántó Georgina a közösségi oldalán azt írta: az ügyet személyesen jelezte Sulyok Tamásnak, aki tudomása szerint nem rendelt el átfogó vizsgálatot, hanem saját útjaira kérte a két pilóta beosztását.
Szántó Georgina bejegyzését alább közöljük:
„Szombat, kora délután. Ülök a televízió előtt, nézem az Országgyűlés alakuló ülését. Egyszer csak következik Sulyok Tamás köztársasági elnök beszéde. Ilyeneket mond, hogy: »…ahogyan egymással szemben viselkedünk …. valójában úgy tekintünk a hazánkra is…«. De szól még a nemzet iránti felelősségről, az egymás iránti tiszteletről is.
És akkor hirtelen megint eszembe jut az a nap.
Az a nap, amikor titokban megkeresett két repülőgép-pilóta azzal, hogy beszélni szeretnének velem egy nagyon fontos, bizalmas ügyben. Mert már nincsen hova, kihez fordulniuk, mindenhonnan »lepattannak«. És abban bíznak, hogy ha elmondják nekem a gondjukat, akkor én – ez időben még a Sándor-palota munkatársa – átadom az elnöknek. Ez a két pilóta a Magyar Honvédség állományának tagja jelenleg is, mindketten azokkal a kormánygépekkel repülnek, amelyek többek között a köztársasági elnököt és delegációját is viszik a különböző külföldi látogatásokra.
Azért engem kerestek meg, mert egy ilyen út alkalmával indulás előtt, a lépcsőn ácsorogva beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy vannak közös barátaink, ezért úgy gondolták, megbízhatnak bennem. Egy étteremben találkoztunk, ahol halálra vált arccal fogadtak az egyik boxban, és csak dőlt, dőlt belőlük a szó. Az egyikőjük azzal kezdte, hogy ha minden úgy marad a repülésbiztonság terén a honvédségnél, ahogyan most van, akkor – idézem –
»előbb vagy utóbb katasztrófa fog bekövetkezni, emberek fognak meghalni«.
Persze az egészet nem értettem, de a riadt arcukat látván én is egyre riadtabbnak éreztem magam. Azt állították, hogy súlyos hiányosságok vannak a szabályzatkezelés, az elméleti oktatás és összességében a repülésbiztonság terén, ami szerintük akár emberéleteket is veszélyeztethet.
Ezekkel a gépekkel szállítják a köztársasági elnököt, de nemcsak őt, hanem kormányzati tisztviselőket vagy a különböző nemzetközi missziókban szolgálatot teljesítő katonákat is. Elmondták azt is, hogy ők számos alkalommal jelezték az általuk érzékelt problémákat, jelentéseket írtak, és hogy abban reménykedtek, hogy lesz változás, történik valami, vagy legalábbis érdemben meghallgatja őket valaki, bárki. De, azt mondták,
végül sosem történt semmi, minden elakadt a Honvédelmi Minisztériumban,
és mindig azt a választ kapták, minden rendben van, ne kényelmetlenkedjenek. És hogy az utolsó reményük a köztársasági elnök, aki ebbéli minőségében egyben a Magyar Honvédség főparancsnoka is, tehát ennek az egész hierarchiának a csúcsán áll. Szinte könyörögve kértek, hogy segítsek abban, hogy ez eljusson az elnökhöz, és ha eljut, akkor ő ennek biztosan utána jár, vizsgálatot rendel el, és nem kerül ismét szőnyeg alá a dolog.
Borzasztóan meg voltam rettenve, azt láttam rajtuk, hogy tényleg a félelem beszél belőlük. Remegő lábakkal jöttem ki a vendéglőből. Olyan volt, mintha mázsás terhet cipelnék a hátamon.
Másnap bementem az elnökhöz, és az egészet elmondtam neki azzal, hogy azt kérték rajtam keresztül tőle ezek a pilóták, hogy segítsen elnök úr ebben az ügyben. És hogy ők mindenre nyitottak, jelesül bárkivel leülnek beszélgetni a honvédségen belül, bárkinek, bárki szakembernek elmondják ezt az egészet, együttműködők, segíteni akarnak, és segítséget várnak.
Az elnök arcán is a hideg rémületet láttam,
borzasztóan ideges volt, megkérdezte tőlem, hogy mennyire megbízható, hiteles emberek ezek a pilóták. Azt feleltem, hogy sajnos ezt nem tudhatom, hiszen nem ismerem őket. De egyrészt ilyennel szerintem nem játszik tisztességes ember, és ők kifejezetten tisztességesnek tűnnek. Másrészt, ha igaz, ha nem, ha hozzá, mint a honvédség főparancsnokához ilyen jelzés érkezik, azt nem lehet vizsgálat nélkül félretenni; de én ez esetben csak a futár vagyok és nem ítész.
Hümmögött, azt mondta, hogy majd kitalál valamit.
Telt az idő, közeledett az elnök következő külföldi útjának időpontja. Rákérdeztem, hogy végül mire jutott ebben a dologban, tudott-e beszélni valakivel. Ideges lett, és kicsit dühösen, kicsit kapkodva azt mondta, hogy
ő ezzel nem tud mit kezdeni, és csak nem gondolom, hogy majd szembemegy itt mindenkivel, a miniszterrel.
Felvetettem neki, hogy szerintem ez nem szembemenés, hanem intézkedés a hatásköre szerint, és hogy arra gondolt-e, hogy adott esetben 20–30–40 ember ül még mögötte azon a gépen, nem csak ő utazik. És hogy ő, birtokában egy ilyen információnak – feltéve, hogy fedi a valóságot a pilóták állítása – nem csupán a saját biztonságáért felel, hanem mindenki máséért is, akik azokon a gépeken utaznak.
Azt felelte erre az elnök, hogy ez más repülőkön is így van szerinte, de hogy amúgy meg ne izguljak, mert megbízta a főigazgatót – aki korábban a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott –, hogy bizalmasan kezelve az ügyet, minden alkalommal, minden utazás előtt jelezze, hogy kizárólag ezzel a két pilótával akar utazni, őket osszák be az ő útjaira.
Megkérdeztem tőle, mi lesz azokkal, akiknek nincsen ilyen kiváltságuk? A katonákkal, a személyzettel? És hogy mi van akkor, ha mégsem úgy alakul a beosztás, ahogyan ő kérte? Mert akkor továbbra is fennáll az az eset, hogy
nemcsak a saját életével, hanem például a hivatal mit sem sejtő, az ő kíséretében utazó munkatársaiéval is játszik.
Azt felelte, hogy mindenre neki sincsen ráhatása, mindennel neki sincsen ideje és kedve foglalkozni….
Fontosnak tartom rögzíteni, hogy a pilóták nem mások ellen akartak vallani. Nem személyeket támadtak, hanem rendszerhibákról beszéltek. A társaikat tisztelik, a hazájukat szeretik, és jobbítani akarnak.
Nekem pedig végképp nem tisztem megítélni, hogy mindabból, amit velem, és általam az elnökkel megosztottak, mit hogyan kell értékelni. Nem is tudnám.
Mindenesetre engem sokkolt ez az egész, és tulajdonképpen azzal, hogy nekem azt mondta az elnök, hogy nem kezdeményez kivizsgálást, ezzel a teherrel engem kvázi
magamra hagyott.
Annyira rettegtem, hogy pár kollégámmal félelmemben ezt megosztottam. Később bevittem a felmondásom az elnökhöz; ezzel együtt már túl sok volt a számomra súlyos, terhes ügy a háttérben, amelyek bennem erkölcsi törést okoztak. Nem fogadta el. Azt mondta, hogy ha valamikor, akkor most igazán nem mondhatok fel, ne tegyem ezt vele.
Később aztán egyéb okokra, a karmelitából érkezett jelzésre és az adminisztrációval való összeférhetetlenségemre hivatkozva mégis úgy döntött, jobb, ha távozom.
Hosszú hónapok teltek el.
A napokban levelet váltottunk az egyik pilótával. Érdeklődtünk egymás hogyléte felől, és kérdeztem, hogy sikerült-e megoldást találniuk, érkezett-e esetleg az elnök környezetéből azóta jelzés, hogy foglalkozik az üggyel, vagy bármi hasonló. Mert én azóta is cipelem ennek a tudásnak a terhét tehetetlenül, és ez túl nagy teher nekem. Azt mondta, hogy sajnos nem, minden ugyanúgy megy, az elnök útjaira továbbra is őket osztják be a Sándor-palota kérésének megfelelően. És hogy abban reménykednek, hogy ha politikai váltás lesz, talán végre lesz lehetőségük arra, hogy bárki érdemben egyáltalán csak meghallgassa őket. És hogy ha tudok, segítsek nekik, »hozzam össze« őt, őket Ruszin tábornok úrral. Mondtam, hogy sajnos ebben nem tudok segíteni, mert nem ismerem sem őt, sem a környezetéből senkit, mint ahogyan a politika terepén sem mozgok otthonosan. És hogy örülök, hogy végre időben is és lélekben is eltávolodtam attól, amiket a Sándor-palotában megtapasztaltam. De azt ígértem, ha a magam módján tudok esetleg segíteni, akkor megteszem.
Sokat vívódtam. Nagyon sokat. Végül ezek a sorok születtek.
Nekem eddig terjednek a lehetőségeim, hogy immár egy olyan környezetben, olyan Magyarországon írom le mindezt, ahol hitem és reményem szerint nem süket fülekre találnak e sorok és e sorok első számú ihletőinek, a pilótáknak a hangja sem.
Ami pedig a pilóta-ügy főszereplőit, elsősorban az elnököt, másodsorban a főigazgatót illeti: ha valaki a sajátjaiért – értem itt ezalatt a gondjaikra bízott embereket, hivatalt – sem hajlandó felelősséget vállalni az esetleges hatalmi súrlódások elkerülése érdekében, akkor hogyan várható el egyáltalán bármikor is, hogy a magyar emberekért, az országért, a nemzetért valaha is megtegye?
Summa: hogy a pilóták szakmai aggályai és ebből fakadó félelme megalapozott volt-e, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ezek az aggályok eljutottak a Magyar Honvédség főparancsnokához. És tudomásom szerint nem történt olyan vizsgálat, amely kizárhatta volna őket.”
Kapcsolódó:
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
