Ma Budán, a hegyvidéki Dolgos utca szélénél láttam egy üldögélő nénit. Nem egy szokatlan jelenségről beszélünk, hiszen a jó időben mindenki szeret csak úgy üldögélni. Tovább is haladtam, de elfogott egy furcsa érzés. Mintha a néni szemeiben valami nyugtalanító csillogást láttam volna, ezért visszafordultam. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, jól van-e.
A néni zavartan kezdett el beszélni, a táskáját szorongatta. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, tudja-e, hogy hol van, mi a neve. A néni nem tudott válaszolni, a beszéde érthetetlen volt, egyértelműen demens tüneteket produkált. Egy középkorú férfi is megállt a feleségével, hallotta, ahogy az idős hölgyet próbálom szóra bírni. Megkérdezte, tud-e segíteni. Mondtam neki, hogy láthatóan a néni zavart, és nem tudja, hol van, ezért mentőt hívok hozzá. Utána többen is megálltak. Egy fiatal lány, egy másik idős hölgy, egy harmincas éveiben járó férfi, és mindenki egyetértett azzal, hogy a néninek segítségre van szüksége. A mentősök mondták, hogy kijönnek. Vártunk, majd egy rendőrautó érkezett, ahonnan kiszállt két készenléti rendőr. Az egyikük láthatóan tapasztaltabb, őrnagy rendfokozattal, a másikuk fiatalabb főtörzsőrmester. Megkérdezték, tudnak-e segíteni. Elmondtam nekik, hogy a nénihez mentőt hívtam, mivel valószínűleg demenciában szenved.
Az őrnagy elkezdett beszélgetni a nénivel, ő maga is megállapította, hogy probléma van, majd megkérdezte tőle, hogy bárki hozzányúlt-e az értékeihez, elvettek-e tőle valamit, tudja-e hol lakik. Átkutatta a néni táskáját, megkeresve a személyi igazolványát, majd megkért engem, hogy én is adjak át okmányokat. Segítőkészen viselkedett, de érezhető volt, hogy nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy én, vagy esetleg valaki más, aki előbb talált rá a nénire, elvette az értékeit, vagy bármilyen módon megkárosította őt. Előkerült a pénztárcája is, amiben bankjegyek voltak, illetve a lakcímkártyája, amelyen az állt, hogy az utcában lakik. A rendőrök megkértek, hogy hívjam fel a 112-t, és jelezzem a mentősöknek, hogy ők rátaláltak, és hazakísérik. Mialatt ezt megtettem, a középkorú házaspár férfitagja visszatért egy üveg vízzel és egy csokival, mondván, hogy ezt adjuk a néninek, hátha cukorbetegség miatt lehet rosszul.
A néni hazakerült épségben, a rendőrök kiválóan végezték a munkájukat, a lakosok megálltak, vizet hoztak, kommunikáltak egymással, miközben vigyáztak valakire, aki bajba került. Ott, a Dolgos utca sarkán nem tudtuk, hogy ki milyen beállítottságú, kinek milyen politikai nézetei vannak. Azon a helyen magyarok voltunk mindannyian. A bankár, a takarító, a rendőr, az újságíró, és azt tettük, amit kellett. A Dolgos utca sarkán megmutatkozott a nemzeti minimum. A remény nem veszett el.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
You must be logged in to post a comment Login
Leave a Reply
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
