“Az arc és az ülep felcserélődött.”
Mintha csak szilveszteri előzetes lenne, olvasom itt meg ott, hogy a kamudiplomával rendelkező, s egyetlen idegen nyelvet sem ismerő Volner Jánost sikerült – nagy és őszinte hálából – a kiváló Szijjártónak Szingapúrba attasénak kinevezni.
Egyfelől ez így van rendjén: nyelvtudatlansága biztos garanciája lesz majd annak, hogy egy büdös szót se értsen azokon a tárgyalásokon, ahol a magyar kormány továbbra is saját piszkos üzleteit egyengeti majd, lásd például
a maláj és szingapúri fantomcégekhez és bankszámlákhoz köthető lélegeztető készülék gigabiznisz
piszkosan sötét oldalait, ahol méltán merülhetett fel a gyanúja annak, hogy a keresztény-nemzeti magyar kormány a pandémiát a rokonok és barátok zsebeinek dagasztására volt szíves felhasználni.
De másfelől tekintsük ezt a hírt az év méltó lezárásának. Nem a szilveszteri bolondériára gondolok, a római Saturnaliák és a középkori Bolondok ünnepének (Festum stultorum) december végi „meghosszabbítására”, hanem magára az év egészére.
Nagy annak a szakirodalma (legutóbb 2011-ben jelent meg egy egészen remek könyv, Max Harris: Sacred Folly. A New History of the Feast of Fools), amelyekből tudható, hogy ezek a középkori ünnepek a „megfordítás”, a „visszájára fordítás”, a „fonákjáról látás” ünnepei voltak, ahol a szent profanizálódott, a közönségesség, az aljasság és a bűn felülkerekedett és felmagasztosult, s a megszokott társadalmi, jogi és morális értékrend egy rövid időszakra (egy-két napra) az ellentétébe fordult át.
Márpedig ez Magyarországon nem a szilveszteri mulatozások során fog beköszönni, hanem pontosan ez történt meg az egész év során. Mihail Bahtyin, Max Harris és mások, egyebek mellett azzal jellemezték ezeket a napokat, hogy
„az arc és az ülep felcserélődött.”
Ám ha gondolatban átfutjuk a mai magyar párt- és kormányzati tényezők névsorát, rögtön megállapíthatjuk, hogy nálunk az év 365 napjára volt igaz, hogy az „arc és az ülep felcserélődött”.
Vagy ha például a szegénységi fogadalmat tevő, s minden világi vagyonról lemondó Szent Ferenc és követői önmagukat „Isten bolondjainak” (ioculatores Domini) nevezték, minek nevezzük a hazai luxuspüspököket, akik Jézus nem e világból való országát nagyon is e világivá fordították vissza?
És ha elfogadjuk a német romantika óta ismert álláspontot, miszerint a groteszk mindig egy ellenséges, idegen és embertelen világban képes igazán láttatni önmagát, bátran vehetünk búcsút az elmúlt évtől, mint a bolondok ünnepének egész évre kitolódó idejétől.
És még csak annyit, hogy a középkori Bolond ünnepek részét képezték a Heródes-játékok, amelyekben kíméletlen őszinteséggel figurázták ki és leplezték le a kegyetlen uralkodó minden bűnét, gonoszságát és abszurd cselekedetét.
Szerintem ehhez nekünk is kellő muníció áll rendelkezésünkre!
Ezúton kívánok minden barátomnak, kedves ismerősömnek boldog polgári új évet!
Gábor György