Politika

Az éhség nagy úr – látlelet napjaink Magyarországáról

civilhetes.net

“A jogtalanság a szegénység perverz gyökere. A szegények kiáltása minden nappal erősödik, mégis minden nappal kevésbé hallatszik.”
/Ferenc pápa/




 

A Kéretlen Figyelem Debreceni Nők Közéleti Egyesülete és a Segíts a rászorulókon Facebook-csoport január 26-án, a hónap utolsó vasárnapján, Debrecenben, a Petőfi térre ismét vendégségbe hívta, a városban élő szegényeket, a közmunkából tengődő családokat, a magukra maradt kisnyugdíjasokat, a fedél nélkül élő fele barátainkat. Kis csapatunk igyekezett – ha csak pár órára is -, szebbé tenni a térre érkezők vasárnapját.




 

A hideg idő ellenére, mint eddig mindig, már az ételosztás kezdete előtt sokan álltak a sorban 10 óra körül már legalább hetvenen várták a mínusz 3 fok ellenére, hogy egy óra múlva meleg ételhez jusson. Kisnyugdíjasok, utcán élők, gyermekes családok. Többségük már visszatérő vendég, tudják, minden hónap végén számíthatnak ránk. Miközben a sorban várakoztak sokan panaszkodtak arra, hogy alacsony a nyugdíj, hónap végére már gyógyszerre sem telik. De mindig vannak új vendégeink is, sajnos az éhség nagy úr. Egyre többen kerülnek a városunkban is kilátástalan élethelyzetbe, amikor segítség nélkül nem találnak kiutat. A mi támogatásunk ugyan csak egy csepp a tengerben, de a nélkülöző embertársaink számára sokat jelent. Egy olyan hétvégi napot, amikor jól tudnak lakni. És ez napjainkban sajnos sokak számára nem természetes.

 

Szomorú tekintetű, megtört, elkeseredett emberek várták, hogy sorra kerüljenek. Ahány ember, annyi sors, annyi tönkretett élet. Nehezen nyílnak meg, saját nyomoráról senki sem beszél szívesen. Valamikor úgy nyolc éve, az ételosztásainkon, az utcán élők voltak többségben. Úgy négy éve, mind több a kisnyugdíjas, a közmunkából tengődő ember, akik egyik napról, a másikra élnek. Mára ők vannak többségben: sokan mondják, szégyellik, hogy ide jutottak, de így hó végére a családi kasszában apró is alig akad. Megdöbbentő, hogy kisnyugdíjas házaspárok is érkeznek. Kicsit félénken, szégyenlősen, egymás kezét fogva. Kettőjük nyugdíja sem futja arra, hogy így hó végén meleg ételhez jussanak. Vannak, akik először körbesétálnak, vívódnak mit tegyenek. Sokan kérik, ne készüljön róluk fotó, mert nem akarják, hogy a környezetük megtudja, milyen élethelyzetben vannak.




 

 

Sajnos egyre többen érkeznek gyermekeikkel. Így volt ez ma is. A gyerekek egy része már régi ismerős. Minden hónapban találkozunk velünk, régi ismerősként jönnek, s ölelnek meg bennünket. Látni kellett volna, mikor az egyik pici átölelte Kati nénit, aki a csoport ajándékait adta át neki. Ezek bizony szívszorító pillanatok.

 




„Februárban is jövünk” – mondta csillogó szemmel egy ötéves kisfiú, akit a csoportunk “örökbe” fogadott. „Szeretek itt lenni” – mondta, közben fogta édesanyja kezét. Ilyenkor nehéz bármit mondani. Őket hamar megtanította az élet arra, hogy nincs. Ők karácsonyra sem vágytak csillogó, villogó ajándékokra, megelégedtek azzal, ha az ünnep alatt minden nap jól lakva tudnák álomra hajtani buksijukat. A kis család ünnepét egy debreceni fiatalember segítette, mindenféle finomságokkal. Még most is arról beszéltek, hogy ilyen szép karácsonyuk még nem volt.

 

A kedvenc kisfiúnk most sem ment haza üres kézzel. Egy szép ajándék meséskönyvet szorongatott a kezében. „Anyu, ugye este olvasol ebből a könyvből mesét nekem” – kérdezte csillogó szemmel. Fáj a szívünk ilyenkor, hiszen hány ilyen kisfiú, kislány van, akik számára az élet nem sok örömet jelent. Ők természetesnek tekintik, amibe születtek, elfogadják, ami van. De vajon természetes-e az a 21. században, Európa közepén, egy gyermeknek már a születéskor eldől a sorsa? Valami nagyon hibádzik, nagyon nincs rendjén, ahol ez megtörténhet.

 

Itt az igazi tél, erről beszélgettünk sok utcán élővel, míg várták, hogy ebédhez jussanak. Mindannyian félnek a zord időjárástól, a hideget, a fagyot nehezen viselik. Tegnap az egyik barátunk szemtanúja volt annak, hogy a mínuszok ellenére, a hajléktalan szálló ajtaja egy perccel sem nyílt ki hamarabb. Elmondásuk szerint napközben nyitva van a szálló, de délután legalább egy órára kiküldik őket, ha esik, ha fúj. Utána a nyitásig ott dideregnek, vékony kabátkájukat összébb húzzák magukon, és kis batyujukkal – amiben ott van minden vagyonuk – várják, hogy azok, akik azért lennének, hogy nekik segítsenek, kitárják az ajtót. No, nem a szívüket, mert – az érintettek elmondása szerint – többnyire lelketlen, kőszívű emberekkel találkoznak, akik nem kezelik őket emberként.

 




 

Sajnos tisztában vagyunk azzal, hogy könnyű hajléktalanná válni és nehéz visszakapaszkodni. Ennek a gazdasági és társadalmi drámának a megoldása, de legalább minden hajléktalan emberhez méltó elhelyezése után lehetne megfontolni a  ma érvényes „tiltást” a közterületekről. Hisszük, hogy az élet egyik nagy igazsága, aki ma a szegényeket védi, talán holnapi önmagát védelmezi. Talán egyszer lesz olyan világ, ahol a szegényt nem páriának tekintik, nem tiltják ki a közterületről, ahol ugye nem tartózkodhat „életvitelszerűen”. Arra senki sem gondol, hogy vannak nekik is emberi szükségleteik, vajon ezt hol végezhetik el? Dőlt ránk a panasz, de arccal nem vállalják, mert félnek, hogy még ettől a kevéstől is megfosztják őket. A mi világunkban természetes, hogy a „csórókba” mindenki belerúghat?

 

Az ételosztás számokban: kiosztottunk mintegy 200 főnek töltött káposztát,40 kilogramm kenyeret. Több debreceni polgár hozott most is a térre ruhaneműt, illetve gyermekjátékokat. Volt, aki levest hozott, egy kedves hölgy pedig finom péksüteményeket. Mindenkinek hálásak vagyunk, köszönjük a jó embereknek a támogatást, a segítséget.

 

A költségeket, mint mindig adományokból, és a csoport tagjai hozzájárulásaiból fedeztük. Legközelebb február 23-án várjuk nehéz sorsú embertársainkat a nagy költőnkről elnevezett téren.

 

A kis civil közösségünk nevében tisztelettel kérünk mindenkit  – amennyiben egyetért a céljainkkal, és erre van lehetősége – támogassa a  jótékonysági tevékenységünket.




 

Örömünkre  egyre többen segítenek  adományaikkal. Úgy látjuk – nem szeretnénk általánosítani -, hogy a tehetősebbekre kevésbé jellemző az adakozás, a kisebb jövedelmű honfitársaink azok, akik adományaikkal keresnek bennünket. Pedig itt Hajdú-Bihar megyében is sok milliárdos él, de eddig – legalábbis a mi közösségünk – nem kapott tőlük támogatást. Karácsony előtt közel száz tehetős helybélinek küldtünk levelet, két elutasító válasz mellett, a többiek még csak válaszra sem méltattak bennünket. Azért ez is mutat valamit. Mi ennek ellenére tesszük, amit a szívünk „parancsol”.

 

Aki szeretne bármilyen módon hozzájárulni a rászorultak ünnepi  megvendégeléséhez, hétfőtől-péntekig, 09.00-16.00 óra között az alábbi telefonszámokon jelezheti: 52/ 476 405, vagy 20/ 460 32 53. /A megadott mobil számon a hét bármely napján elérhetnek bennünket./

Email címünk: [email protected]

 

Átutalását az egyesület számára ide kérjük: Kéretlen Figyelem Debreceni Nők Közéleti Egyesülete számlaszáma: Polgári Bank ZRT 612 00261-11059802. A közleménybe kérjük beírni: ételosztás 2020

 

A szegények, az elesettek támogatása egy közösség erejét mutatja. Meggyőződésünk, hogy nem lehetünk közömbösek azok iránt, akik nem az élet napos oldalán foglalnak helyet, akik önhibájukból, vagy a nélkül mindennapos küzdelmet vívnak a talpon maradásukért. Valljuk, jobb adni, mint kapni. Örülünk, hogy adhatunk, mert tudjuk, bármelyikünk élete alakulhat úgy, hogy segítő kézre, egy emberi szóra, támaszra van szüksége. Úgy hisszük, hogy a szeretet, a segíts felebarátodon örök emberi értéke, – egyben az emberség fokmérője -, napjainkban különösen fontos.




 

Úgy gondoljuk, hogy Teréz anya pontosan megfogalmazta, az emberi lét igazi értelmét:

„Életünk végén nem a diplomáink alapján leszünk elbírálva, vagy, hogy mennyi pénzt szedtünk össze, vagy, hogy milyen dolgokat valósítottunk meg. Hanem a szerint leszünk elbírálva, hogy: „Éhes voltam és te megetettél, fáztam és te ruhát adtál, nem volt fedél a fejem fölött és te befogadtál.”

 

Debrecen, 2020. január 26

Szabó Zoltánné
az egyesület alelnöke

forrás




Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!



Kattints a hozzászóláshoz

You must be logged in to post a comment Login

Leave a Reply



Legnépszerűbb

Az 1848-as szabadságharc idejében a bátor ifjak 12 követelésében az első (így legfontosabb) pont az volt, hogy ne legyen CENZÚRA.

Mi ennek eleget téve oldalunkról kiűzzük a cenzúrát és a híreket teljes formában ferdítés nélkül, annak eredetiségét megőrizve közöljük olvasóink felé.

Csatlakozz hozzánk!

Független hírek © 2018 Themetf

To Top