Miért nem zavartuk el eddig Orbánékat?

Úgy is fogalmazhatnék: ez egy normális, a demokrácia főbb elveit betartó országban bizonyosan bekövetkezett volna. Először nagy eséllyel akkor, amikor a kétharmados erőfölényüket kihasználva, a társadalom véleményét mellőzve, a parlamenti pártokat teljes egészében kihagyva egy új alkotmányt fogadtak el, alaptörvénynek nevezve az amúgy – jó indulattal is – csak tákolmánynak nevezhető jogi „alkotást”. Azt már sorolni sem tudom, hogy az azóta eltelt időben hányszor lehetett, kellett volna elzavarni ezt a társaságot, amely a tizenkét esztendeje alatt egy önálló, saját világot épített fel. Ez a világ mindent átalakított, nem hegyeket, de intézményeket mozdított el, kinevezett egy sor Mohamedet, akihez elvitte a hegyeket. Értsd: semmit nem bízott a véletlenre, pénzt, paripát, fegyvert biztosított önmagának, milliárdossá tette a hozzá hű embereket, a hozzá hű emberek pedig pontosan tudták, mi a dolguk. Csak éppen mi nem tudhattuk, mi a dolguk, például a sok-sok pénzzel, de ezt hagyjuk is, mert olyan útra tévedünk, ahol szintén velük találjuk szemben magunkat.

Tehetetlenül és tétlenül néztük végig ez a tizenkét évnyi hadjáratot, nem tudtunk semmilyen védvonalat felépíteni vele szemben, ráadásul készséges utat is biztosítottunk számukra, elsősorban azzal, hogy csak néztünk, hallgattunk, vagy – legjobb esetben is – csak morogtunk. Ennek az országnak lett egy olyan vezére, amilyet már megfogadott önmagának: soha nem fog a csúcs közelébe sem engedni, és aztán mégis, engedelmesen meghajoltunk előtte, és a magunk módján még fel is segítettük a trónra. Ez a magunk módján azt jelenti, hogy hiába láttuk a törekvéseit, azt, hogy végletesen a mi megosztásunkra törekszik, ezáltal elérve, hogy még véletlenül se érje baleset, készségesen meghajoltunk előtte: itt vagyunk, tedd ezt velünk. És tette.

El kellett több ciklusnak telnie ahhoz, hogy legalább ezt a meghajlást elhagyjuk, és úgy érkezzünk el 2022-höz, az újabb országgyűlési választáshoz, hogy legalább megnehezítsük a dolgát. Azt, hogy simán besétáljon újra a hatalomba. Csakhogy: a sétaút kiépült, legalábbis abban az értelemben, hogy már nincs olyan intézmény, amely megtorolná a jogsértéseket, amely legalább megpróbálná megfékezni a hazug rendszert. Ellenkezőleg: lényegében minden csavar a helyére került; nincs fék, nincs ellensúly. Egyetlen esély maradt: ha az eddig olyan fásult, beletörődő, vagy éppen nemtörődöm társadalom végre ellenáll, és hazaküldi a rezsim valamennyi tagját.

Ma ez nem látszik biztos esélynek, olyannyira nem, hogy – ha hinni lehet a közvélemény-kutatók előtt tett vallomásoknak – jelentős számú ember változatlanul rájuk szavazna. Jó, ezen tömegnek egy része haszonélvezője a rezsimnek, egy másik része kiszolgáltatottja, de azért marad még egy halmaz, amely csak vesztese lehet az elmúlt tizenkét évnek. Ők azok, akik alulinformáltak? Ők azok, akiknek egyáltalán nem hiányzik a szabadság levegője? Illetve számukra a szabadság csak annyit jelent, hogy békén hagyják őket? Semmiképp nem nevezném őket tudatlannak, de még csak megvezetettnek sem, mert a többségüknek igazából fogalma sincs, hogy mi történik ebben az országban. És: tulajdonképpen nekik kellene megbuktatniuk a rendszert. Nekik kellene eljutni odáig, hogy váltásra van szükség. A másik két csoportra ugyanis nem lehet számítani, ők érzik az akol melegét, vagy ha azt nem is, tartanak attól, hogy ki lesznek verve a hidegbe.

Marad tehát a kérdés: miért nem hisznek abban, hogy a váltás lehetőséget biztosít számukra is a melegre. Hogy lehetséges egy olyan országot elképzelni – horribile dictu: felépíteni –, ahol a képesség és a tudás számít, ahol bízni lehet az intézményekben, ahol a politika nem úri huncutság, és ahol nem a lépten-nyomon arcunkba nyomott hazugságok uralják a nyilvánosságot. Hogy lehetséges egy olyan ország, ahol a hatalom nem becsapni, hanem tájékoztatni akarja az embereket. Ahol a vezetők nem saját köreiket gazdagítják, ahol nem strómanok fedik el az elit pénzét, ahol világos és átlátható a rendszer, és aki belenyúl – saját hasznára – a közös kasszába, azt pontosan úgy kezelik, mint bárki mást: köztörvényes bűnözőként.

Létezhet egyáltalán egy ilyen ország? Lehet ilyen, vagy legalább ehhez hasonló Magyarország? Elvileg igen. Nem hinném, hogy a haszonélvezőkön – megfélemlítetteken – kívül bárki akarná ennek a lehetetlen rendszernek a folytatását. És mégis: itt állunk bizonytalanul, mi lesz három hónap múlva. Illetve csak kérdezzük önmagunktól, eddig miért nem zavartuk, zavarták el a rezsim kiépítőit, működtetőit. És ijedten kérdezzük önmagunktól: mit fognak ezek művelni, ha továbbra is övék marad az ország? Ennek a népnek tényleg nincs szüksége a demokráciára? A szabad levegőre?

Hangosan mondom, József Attilával: levegőt!

forrás