Gábor György vallásfilozófus “Karácsonyi ének” címmel tett közzé levelet, amiben egy igaz mesét mesél el:
“Kedves Felnőttek, elmondok most Nektek egy karácsonyi mesét. Igaz mese lesz, hegyezzétek jól a fületeket!
Történt, hogy majdnem húsz évvel ezelőtt e sorok írója új lakásba költözött. Az új helyen a fűtési- és vízvezeték rendszerre teljes felújítás várt, amit egy kedves, intelligens, segítőkész bácsi végzett el, akit a baráti körből ajánlottak. A munka során kiderült, hogy a bácsi korábban gépészmérnök volt, ám minthogy abból a fizetésből nem tudott kijönni, még a hetvenes évek elején víz- és gázvezeték szereléssel, rendszerek kiépítésével kezdett el „maszekban” foglalkozni. Sok mindenkinél dolgozott: akadt köztük neves író, akadt elkényeztetett színész és mindenkivel kötözködő rendező, akadt világhírű egyetemi tanár, ám mindenki elégedett volt a bácsi munkájával.
Miután közelebb kerültünk egymáshoz, egy ízben elmondta, hogy valamikor, talán a hetvenes években Czinege Lajos hadseregtábornoknál, honvédelmi miniszternél dolgozott: a bácsi tervei alapján és irányításával épült ki Czinege elvtárs új házában (emlékeim szerint talán az Endrődi Sándor utcában) a teljes gépészet. Czinege miniszter elvtárs nagyon meg volt elégedve a bácsi szakértelmével, s miután kiderült, hogy a bácsi kedvence a pacalpörkölt, meghívta őt a házavatóra, ahol a legfőbb fogás a pacalpörkölt lesz.
A bácsi izgatottan készült az eseményre: a felesége új inget vett neki, új nyakkendővel, a nem éppen divatos öltönyét szépen kivasalta, a bácsit felöltöztette, s útjára bocsátotta. A bácsi, kezében egy üveg itallal és egy csokor virággal érkezett: becsengetett az ajtón, s kisvártatva a félig kitárt ajtón át egy marcona férfi nézett vele farkasszemet. Kérdezte a bácsitól, hogy mi járatban van. A bácsi mondta, hogy Czinege elvtárs hívta meg a ma esti házavatóra, s mosolyogva hozzátette: mert hiszen nekem is a kedvencem a pacalpörkölt. Aha – mondta a kapunyitogató, akkor várjon egy kicsit, azzal visszacsukta az ajtót. A bácsi nem értett a történtekből semmit, de türelmesen várt, mert ezt kérték tőle.
Kis idő elteltével újra nyílott az ajtó, most egy fehér kötényes nő állt az ajtóban, kezében egy kislábossal: Fogja – nyújtotta oda a bácsinak, s sietve visszazárta az ajtót. A bácsi orrát ismerős ínycsiklandozó illat csapta meg, az imádott pacalpörkölt hamisítatlan illata. Ott állt a bezárt ajtó előtt, egyik kezében a virágcsokor, másik kezében az ajándékba hozott ital, amivel a pacalpörköltös lábost ölelte magához. Tétován állt egy darabig, éhes volt, mert – nem tagadta – délben alig evett, tartalékolt az esti pacalra. Aztán letette a virágot, a bort és a lábost az ajtó elé, szépen, katonás rendben, és elindult hazafelé. Valami nagyon-nagyon fájt ott legbelül, elmondhatatlanul, feldolgozhatatlanul. Aztán egy utcai árustól vett egy kis ibolyacsokrot a feleségének (akkoriban még lehetett ilyet kapni), s boldogan sietett a társához. Jól bevacsoráltam otthon az én kis párommal, mesélte: volt abált szalonna, disznósajt, s akadt egy fél üveg borocska is.
Soha többé nem evett pacalpörköltöt.
Ezt a történetet azért meséltem el Nektek, Kedves Felnőttek, mert olvasom, hogy Pintér Sándor belügyminiszter azokat a jegyeket, amelyek Mága Zoltán „hegedűművész úr” koncertjére szóltak, s amelyekkel megalázni szándékozta az emberszámba sem vett pedagógusokat, nos, azokat a jegyeket nem az esti, a „valóságos” koncertre szánta, hanem a délutáni főpróbára.
Ez tehát Pintér Sándor kislábosa, benne az illatos pacalpörkölttel.”