30 éve ezen a napon, 1990. augusztus 3-án választotta meg az első szabadon választott Országgyűlés Göncz Árpádot Magyarország köztársasági elnökévé. Az MTI tudósításában akkor azt írta: „Csaknem egy esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Magyar Köztársaságnak végre hivatalosan megválasztott államfője legyen. Az évtizedek óta áhított eseményre péntek délelőtt az Országgyűlés rendkívüli ülésszakának végéhez közeledvén kerülhetett sor. Az ünnepi alkalomból Magyarország történelmi lobogóit felsorakoztatták az ülésteremben”.
Az ünnepi ülés délelőtt 10 órakor kezdődött. A képviselők meghallgatták a Himnuszt, Szabad György, a Ház megbízott elnöke pedig megnyitotta az ülést. Köszöntötte Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnököt, Antall József miniszterelnököt, a kormány tagjait, a diplomáciai testületek tagjait, a parlamenti és a parlamenten kívüli pártok vezetőit, az egyházak, valamint a nemzetiségi szervezetek képviselőit.
Gönczöt 143 képviselő jelölte köztársasági elnöknek, ő volt az egyetlen jelölt. A későbbi államfőre 310 képviselő adta le szavazatát, közülük 295-en szavaztak rá. A bejelentés után Göncz letette az esküt, és beszédet mondott.
“Engedjék meg – mondta az MTI tudósítása szerint Göncz Árpád -, hogy első szavam a köszönet szava legyen: jóleső érzés, hogy a Ház valamennyi pártja s a függetlenek csoportja egyaránt egyetértett jelölésemmel, hiszen Ők – a szabad választások egyértelmű tanúsága szerint – a magyar nép túlnyomó többségét képviselik, s így joggal tekinthetem magam nem csupán az ország háza, hanem az ország közös választottjának.
Engedjék meg, hogy azt is kijelentsem: tudom, hogy ez a jelölés – bármily egyhangú volt is – nem annyira nekem, mint a legújabbkori történelmünk azon személyeinek szól, akiknek életem során munkatársa, némelyiküknek rabtársa voltam, akiknek a neve politikus létem állomásait jelzi, s akiket – ha élnének -, mint magamnál méltóbbakat szívesen látnék az új Magyar Köztársaság elnöki székében. A magyar nemzet függetlenségének olyan védelmezőit, mint a vértanúhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endrét; a Magyar Diákok Szabadságfrontjának vezetőjét, a Parasztszövetség igazgatóját, a Margit körúton megkínzott Kiss Sándort, vagy a Független Kisgazdapárt egykori főtitkárát, az elhurcolt, s Vorkutában hosszú éveket raboskodó Kovács Bélát, mint Nagy Imrét, ötvenhat mártír miniszterelnökét, mint Bibó Istvánt, akiben a legnemesebb demokratikus eszmék, a keresztényi türelem és hazaszeretet, a citoyen függetlenség öltött testet. Mint Donáth Ferencet, a haláláig fáradhatatlan hídverőt, a Márciusi Front legjobb hagyományainak örökösét. Vagy mint az ellenállás nemzeti függetlenségünkért életüket áldozó kommunista és nem kommunista résztvevőit, ötvenhat utcai harcokban vérüket ontó, életüket bitófán végző Angyal Istvánjait, Bárány Jánosait.
Talán ez a névsor, egykori tanítómestereim, bajtársaim és barátaim névsora bizonyítja, hogy nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája. Világéletemben, pártban és párton kívül, a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, a szabad szót, a szabad hazában, a szabad hit gondolatát, a társadalmi igazság emberi jogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni. A pártvitákban is érlelődő magyar demokráciát.
Életem ugyancsak kacskaringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy megélhettem a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiségi sorsot. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek.
HA SZOLGÁLNI KÍVÁNOK VALAKIT, AZOKAT SZOLGÁLOM, AKIKNEK SZOLGÁLÓJUK NINCSEN: A VÉDTELENEKET. AKIKNEK SEM A DARUTOLLAS ÚRI VILÁGBAN, SEM AZ EGYENLŐK KÖZT EGYENLŐBBEK VILÁGÁBAN NEM JUTOTT SZÓ, AKIK A VERSENYTÁRSADALOM VERSENYKÉPTELENJEI. AKIKNEK NINCS ESZKÖZÜK MEGVÉDENI ÖNMAGUKAT. S AKIK ÉPP EZÉRT LEGINKÁBB SZORULNAK VÉDELEMRE.
Végezetül hadd mondjam meg Önöknek, hogy nem félek a vitáktól, nem rejtettem eddig sem és nem rejtem ezután sem soha véka alá a véleményem: mert vitában érik az igazság. Mindig is bíztam és bízom az igazság erejében. Mint ahogy bízom abban is, hogy a magyar nép tökéletesen érett a demokráciára: felismeri és képes megvédeni az érdekét, igazát, s mint ahogy a közelmúltban többször is bebizonyosodott, ítélete biztos, és azt szóval-tettel ki is nyilvánítja. Joggal hiszem hát, hogy fényes jövő vár rá. Ebben a hitben merem vállalni megtisztelő megbízatásukat, hogy Önökkel együtt e jövő szolgálója legyek”.
A beszéd után díszszemlét tartottak a Kossuth téren. Az államfő a parancsnoki jelentéseket fogadva ellépett a díszszázad előtt, majd megtekintette annak díszmenetét. Ekkor készült róla a Magyar Hírlap fotósának legendássá váló fotója is, melyen Göncz két kezét a magasba emelve, ujjaival V-jelet formázva (a győzelem és a béke jelét) köszöntötte az őt ünneplő embereket.
Szigeti Tamás fotós úgy emlékezett vissza erre az esetre, hogy a győzelmi jel nemcsak a beiktatásnak vagy az SZDSZ pár hónappal azelőtti viszonylagosan jó választási eredményének szólt (mely pártnak Göncz is a tagja volt egészen a beiktatásáig), hanem a rendszerváltásnak és annak a küzdelmes útnak is, amit „Árpi bácsi” a börtönévek és az 1963-as amnesztia után az államfővé választásáig bejárt.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
You must be logged in to post a comment Login
Leave a Reply
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
