Orbánék 8 évvel ezelőtt tényleg leváltottak egy rendszert, ám a hangzatos jelszavakkal ellentétben semmi új nem történt, csak paradox módon visszaérkeztünk oda, ahonnan valójában soha el sem indultunk.
A miniszterelnök repülőztetéséről, Orbán Ráhel kötcsei urizálásáról és az arról szóló sajtóhírek, hogy a család nyilvánosan is bevásárolta magát Mészáros Lőrinc birodalmába, fájdalmasan nagy közönnyel találkoztak a társadalom részéről. Ez arra enged következtetni, hogy Magyarország a legjobb jóindulattal 2010 előtt is legfeljebb csak egy demokraták nélküli demokrácia volt. Nem új politikai kultúra van kialakulóban, hanem a régit nem fedi el többé az a tévhit, hogy a rendszerváltás kikényszerítéséhez a magyarok demokrácia iránti vágyakozása is hozzájárult.
Az ország egy jelentős része 2010-et követően nemet mondott a demokratikus berendezkedésre. Mindaddig, amíg nem beszélünk erről, és tárjuk fel az okait a deficitnek, a megoldáshoz sem fogunk közelebb kerülni.
Gyerekkoromban nagyon szerettem a történelmet, a kedvenc tárgyaim közé tartozott az iskolában. Emlékszem, visszatérő kérdés volt annak idején, hogy ugyan mire fogjuk hasznosítani az órán tanultakat. Miben lesz a segítségünkre, ha meg tudunk oldani egy másodfokú egyenletet? Hogy segít majd a munkaerőpiacon való elhelyezkedésünkben, ha tudjuk, mikor adták ki az Aranybullát? Már javában benne jártam a felnőttkoromban, mire sikerült válaszokat találnom ezekre a kérdésekre.
A poroszos ismerethalmozós, magolós oktatási rendszerünk sok sebből vérzik. Nem hiszem, hogy a XXI. században, ahol két kattintással könyvtárakat megszégyenítő információhalmazhoz tudunk hozzáférni, a leghasznosabb készség, ha ezekből minél többet képesek vagyunk előhívni a memóriánkból. Ennek ellenére sem gondolom, hogy a történelem átfogó ismerete veszített volna a jelentőségéből – ha lehet, az információs társadalmak korában minden korábbinál fontosabbá vált, hogy megtanuljunk válogatni az információk között, és megtanuljuk megkülönböztetni a releváns, valós híreket a „fake news”-tól. A múlt ismerete nélkül sosem tudnánk, hogy kik vagyunk, és azt sem, hogy hová tartunk, a történelem tehát nem csak a jelenünket, de a jövőnket is erősen befolyásolja.
Sokszor merengtem akkoriban, hogy a könyveink vajon miért csak a rendszerváltásig taglalják az eseményeket. Hiszen amikor először tanultam történelmet, már benne jártunk a kétezres években, nem értettem, hogy miért hagynák ki több mint tíz év történetét. Antall, Boros, Horn és Orbán kormányáról semmit nem érdemes tudnunk? – tettem fel a kérdést. Miért összefüggéstelen és nehezen követhető újságcikkekből kell megpróbálnom értelmezni napjaink közéletét? Jobban ismertem Széchenyit, Deákot és Horthyt, mint Medgyessyt és Gyurcsányt, pedig logikusnak tűnt volna, hogy az utóbbi kettő nagyobb jelentőséggel bír az életemre nézve, mint az előbbiek.
Ma már értem, hogy egy adott korszak történelmének hiteles megértéséhez elsősorban távolságra van szükség. Ahhoz, hogy rá tudjunk nézni az eseményekre, és megértsük a mozgatórugókat, az kell, hogy legyen bennük némi lezártság. Egy még mozgásban lévő eseménysorozatban mi magunk is benne vagyunk, így nincs sem kellő távolságunk, sem nyugvópontunk ahhoz, hogy láthassuk a teljes képet. A kétezres években azért nem lehetett értelmezni a rendszerváltást követő időszakot, mert az akkor még javában zajlott.
2010 után azonban valami megváltozott, és ennek nem csak személyes jelentősége volt – ott hagytam ugyanis az iskolapadot, és kiléptem a nagybetűs életbe –, a változás az ország jövőjének is új irányt szabott. Akkoriban politikai lózungnak tűnt, hogy a kormány „fülkeforradalomnak”, rendszerváltásnak nevezett egy egyszerű demokratikus választást – ma már tudjuk, hogy Orbán szavai igaznak bizonyultak, a magyarok egy része tényleg leváltott egy rendszert, sőt egy teljes korszak végére is pontot tett.
De pontosan minek tett pontot a végére? Ha meg akarjuk érteni a Fidesz sikerének okát, nem csak Orbán hatalomtechnikai törekvéseit, de a célközönségét is értenünk kell. Mi történt az elmúlt években? Húsz zavaros, bizonytalan, a politikai gyökereinkhez és kultúránkhoz képest idegennek érzett év után a Fidesz-szavazók egyszerűen kimondták, hogy köszönik szépen, ők nem kérnek a liberális demokráciából. A Fidesz harmadik kétharmados győzelmének értelmezésére április óta sokan kísérletet tettek. Tudunk a kormánypártok törvényi, hatósági, logisztikai és médiafölényéről, és azt is tudjuk, hogy ezek minden bizonnyal nagyban hozzájárultak az eredményhez.
Én mégis azt érzem, hogy fájóan kevesen tesznek említést a magyar társadalom demokratikus deficitjéről. Nem csak arról van szó, hogy a Fidesz leépíti a fékeket és ellensúlyokat, centralizálja a hatalmát, és mindeközben félrevezeti az embereket – magyarán kínálatot teremt az illiberalizmus piacán –, hanem arról is, hogy a társadalomban nagyon is megvan rá a kereslet. Nem kellenek ide fékek és ellensúlyok, politikai pluralizmus vagy viták. Úgy tűnik, hogy elsöprő igény az egyszerű, jókra és rosszakra osztható, népmesébe illő világmagyarázatokra van (és az ezekkel házaló erős kezű vezetőkre), ezek ugyanis könnyebben emészthetővé teszik a minduntalan egyre globálisabb, bonyolultabb világot.
Közel 30 év jelent akkora távolságot, hogy felismerjük, a rendszerváltás valójában sosem igazán a változtatás akaratából született, azt csupán a világpolitikai események szerencsés összeállásának köszönhettük, mondhatni, megörököltünk egy rendszert az azt működtetni képes politikai kultúra nélkül. Még azt a kevés demokratikus kultúrát is, amit az elmúlt évtizedekben kiépítettünk, Orbán és garnitúrája 8 év alatt apránként, de szisztematikusan szétverte. Mialatt néhány éve még foggal-körömmel titkolták, hogy gőzerővel zajlik a klientúraépítés (talán nem is ok nélkül, akkor még erősebb volt a magyarok demokratikus immunrendszere), ma már azt is szemrebbenés nélkül elismerik, ha az állami közbeszerzések egyik legnagyobb haszonélvezője milliós ajándéktúrákban részesíti a miniszterelnököt. És félő, nekünk már se erőnk, se kedvünk nem maradt a felháborodásra.
Mondanám, hogy a demokratikus normarendszer a haláltusáját vívja, de ehhez el kéne hinnem, hogy volt pillanat, amikor egyáltalán megszületett. Mint azt a jogállamért vívott tüntetések egyre inkább csökkenő száma (és unalomba fulladó jellege) mutatja, úgy tűnik, sokan pontot tettek (egy időre mindenképp) az évszázados vita végére, hogy nyugathoz vagy kelethez akarnak-e tartozni. Diagnózis nélkül nincs gyógymód, és úgy fest, egyelőre még odáig sem jutottunk el, hogy elkezdjük azonosítani az okait a magyarok demokratikus deficitjének. Bár nincs se külső fenyegetés, se belső megszállás, az ország döntő része mégis saját jogán úgy döntött, hogy nem akar szabad országban élni.
Márpedig ahogy a liberális demokrácia kudarcos hazai története is bizonyítja, szabad országban csak akkor lehet élni, ha az istenadta nép levonja történelmi tanulságait, és saját jogán úgy dönt, hogy abban akar. Mindaddig amíg ez nem kollektív elhatározásból fakad, addig legfeljebb a keretek lesznek meg, de szellem sosem lesz mögöttük.
Segítsd fennmaradásunk!
Csatlakozz hozzánk!
You must be logged in to post a comment Login
Leave a Reply
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
